[dfd_single_image image=”17940″]

Szerintem minden ember be tudná magát sorolni egy természeti kategóriába. Vannak erdő-emberek, tenger- és tó- emberek, hegy-emberek, meg talán rét-emberek… Vajon én melyik vagyok? Egész biztosan hegy-ember. Igen. Van valami furcsa, erős kötődésem velük, a hegyekkel. Na meg az erdőkkel. És a tavakkal. Ami azt illeti, a hatalmas, bársonyos, zöld rétekért is rajongok. Meg a vadvirágok tarkította mezőkért. Vajon tartozhatok egyszerre az összes kategóriába?

– Így kalandoznak a gondolataim, a szemerkélő esőben valahol az ausztriai Karintiában, az Alpok-Adria túraútvonalon töltött első napunkon.

Közeleg a vihar

– Talán nem kellene tovább mennünk. – Norbi ébreszt fel az álmodozásból. – Ki tudja, meddig visz fel ez az ösvény. Mindjárt szürkül, és még van előttünk vagy 12 km. Itt a hegyekben nem viccelhetünk a viharral… – Gondolkodik félig hangosan. – Ha továbbmegyünk, azt kockáztatjuk, hogy viharba kerülünk vagy ránk sötétedik. Ha megállunk… Nos, akkor már az első nap felborítjuk a terveinket…

– Ez csak egy kis eső, vegyük fel az esőkabátot és … – két villámlás között, a mondat végét gondosan elharapom. Így tanakodunk kissé feszülten, lépésről lépésre egy masszív emelkedőn, ami az ismeretlenbe vezet. Körülöttünk gyűlnek a szürke fellegek, a szemerkélés zuhogásba vált, a dörgés egészen közel, mintha csak a mező túloldalán morajlana. Megállunk elpakolni a túrabotjainkat és magunkra ölteni az esőkabátokat, ami cseppet sem kellemes viselet a már ázott bőrünkre húzva. Bizonytalan léptekkel haladunk, meg-meg állunk idegesen hátrapillantani abba az irányba, ahonnan a felhők érkeztek… Rövidesen azonban a szürke esőfüggöny mögött derengni kezd az ég: miközben kabátunkat még vadul ráncigálja a szél, a fények megváltoznak, s a hegy fölött haloványan kirajzolódik egy szivárvány… Új erőre kapva szaporázni kezdjük lépteinket – már amennyire tudjuk. Miután 1500 métert ereszkedtünk az elmúlt 12 km-en, jól esik egy markáns emelkedő a lábainknak, de azért elsősorban a pulzusunk diktálja a tempót…

Ausztria legmagasabb pontja

Bár már kora reggel elindultunk a Franz Jozef Höhe 2369 méteres magaslatáról, az első két-három óra alatt alig haladtunk valamennyit. Hol a túrabotunkat, hol a bakancsot vagy hátizsákot igazgattuk: az irodai forgószék – monitor – egér háromszögéből kikelve az intenzív mozgás első percei – órái – mindig némi diszkomforttal járnak. Az Alpok-Adria Túra kezdőpontján Ausztria legmagasabb hegyével néztünk farkasszemet: a Grossglockner 3798 méter magas, tűéles csúcsa annyira káprázatos volt, hogy percenként megálltunk fotózni egy-egy látványos kiszögellést, távoli, szédítő vízeséseket, vagy éppen a sipítozó mormoták magánéletébe lestünk be egy kósza negyedóra erejéig. Így peregtek az órák sokkal gyorsabban, mint a kilométerek.

Az első napra dupla etap volt beterezve. 12 km után Heiligenblutba, egy keskeny völgyben fekvő, alpesi kis faluba érve komótosan meg is ebédeltünk, és délután 5 körül vágtunk neki a túra második felének. Meredek, 300 m-es emelkedő várt ránk, majd újabb 800 m-nyi szintereszkedés 13 km-en át – combizmaink őszinte sajnálatára. Most, ahogy a viharfellegek lassan tisztulni kezdenek, még mindig nem vagyunk teljesen nyugodtak a biztonságos megérkezést illetően, de fejlámpánk, vizünk, vészhelyzeti felszerelésünk van, végül is nagy baj nem lehet.

Az utunk muskátlival és illatos petúniával kirakott rönkházak között halad, majd hatalmas, szőke kaszálók, zöld legelők, és kisebb erdőfoltok váltják egymást. A magaslatra érve az út végre vízszintesbe vált, s a jobb oldalunkon feltűnik a mély völgy.

– Ott a városka, ahonnan jöttünk! – Hihetetlen, hogy néhány óra alatt mennyit emelkedtünk, mindig meglepődöm: pár órányi lihegős séta és lám, megmásztunk egy hegyet… Könnyeden bandukolunk a sík terepnek örülve, közben arról álmodozunk, milyen lenne itt élni…

Az utazás, mint terápia

Az utazás arra is kiváló, hogy átgondoljuk a jelenünkről, jövőnkről alkotott képünket, teret adjunk az alternatív valóságoknak. Teljes élettörténeteket komponálunk: voltam már tanyasi családanya, üdülőfaluban vendégház-tulajdonos, túravezető, tájművész, tehénpásztor.. Fantáziálás közben önvizsgálatot tartunk, álmokat gyártunk, szelektálunk. Áthangoljuk az agyhullámainkat és egy felszabadultabb, kreatívabb, befogadóbb elmeállapota kerülünk, ahol a hétköznapok megszokott valóságánál szélesebb perspektívák tárulnak elénk. S amikor ehhez a fizikai mozgás okozta adrenalin, a friss levegő és mámorító térélmény is társul, a hatások összeadódnak: így lehet egy egyszerű túrázásból hosszan ható terápia…

Ahogy így szórakozottan álmodozunk a panziótulajdonosi párhuzamos valóságunkról, egyszerre meglátok a völgyben alattunk egy kis fehér foltot.

– Felhő! Nézd, ott egy felhő! Alattunk! ALATTUNK! – Ugrándozom örömömben, Norbi pedig elnézően mosolyog. Igen, felhő. Ott, alattunk.. Ott is egy, nézd!

Hirtelen Meseországban érzem magam…

Felhők fölött állni, felhők fölött állni… Kezdődik a mantra a fejemben, és megállíthatatlanul tolul a gondolataimba az évekkel ezelőtt a bakancslistám élére helyezett kép: ahogy ott állok egy magaslaton, alattam az egybefüggő, fehér felhőtenger, melyből a távolban meseszerűen emelkedik ki egy tűéles hegycsúcs, és én ott állok vele szemben, a felhők fölött.. A felhők fölött…

Micsoda kegyetlen bakancslista elem ez! Mit tudok tenni érte? Nem sokat. Várom a jó szerencsét és a megfelelő klimatikus viszonyokat. Ó, hogy hányszor álltam kétezer méteren, alattam úszkáló felhőkről ábrándozva, olyan magaslatokon, ahol mással százszor is megtörtént már.. Nekem meg csak a nap süt és egy szem pára sincs a levegőben, nemhogy felhő… Bezzeg Norbi háromszor, ha túrázott nélkülem, és mindannyiszor lepacsizott a felhőkkel… Egyszer még Dobogókőn is felhők ereszkedtek a lábához, míg én otthon lustálkodtam, mert épp nem volt kedvem kimozdulni télen.. Mennyire megbántam, istenem…

Tudom én, hogy a felhő kérdés nem egyszerű dolog. Nem megy az csak úgy, hogy oda megyek, felmászom, és a felhők akkor alattam lesznek. Ez nem olyan cél, amit küzdéssel elér az ember.. A felhő nem adja magát kiszámítható módon. Annak adódnia kell, mint a jó szerencse, vagy égi áldás, az univerzum megfelelő állapota, a levegő páratartalma, vagy ki tudja milyen körülmény… Így hát nem tehetek mást, mint sóvárgok a felhőim után és reménykedem.

Számítottam rá, hogy Ausztria hegyei között újra esélyem nyílik arra, hogy az álmom beteljesüljön. És lám. Végül is már a felhők fölött állok! Oké, nem pont így képzeltem, mert eléggé messze vannak, és nem is egybefüggő felhőtenger. De ha szó szerint értjük, ez történik épp. Ott vannak lent a völgyben, én meg fölöttük, az már akkor meg is van, ugye?

A gondolatra felbuzdulva előkapom a telefonom és vadul fotózni kezdek. Felhők alattam! Ott lent!

– Mindjárt jövök, lefotózom! – Kiáltom hátra Norbinak és megindulok egy ház melletti kaszálón a völgy meredek széle felé. Ahogy megállok a peremén, egyszerre látom, hogy szemben a hegyek közötti kanyarulatból hosszú, fehér, tömött felhő úszik be alánk nagy sebességgel.

– Nézd! Ott jön egy! Mindjárt beterít mindent! – Kommentálom az eseményeket Norbinak, aki elég messze van ahhoz, hogy egy szót se értsen az izgatott csacsogásomból. Hirtelen felgyorsulnak az események, és a következő pillanatban úgy érzem, talán kihagyott az agyam egy percre, de ez a hatalmas felhő kezd mindent beteríteni. Atya ég, mi lesz itt?? Látom, hogy mi történik, de nem hiszem el. Az előbb még pár szánalmas kis fehér folt volt megszokott elérhetetlen távolságban, és annak is hogy örültem.. Most meg itt jön..

Ez ide jön! Ide jön!

– Norbi, ide jön a felhő, nézd!

– Igen látom, ide jön, mindjárt eltűnsz benne! – Hívja fel a figyelmemet erre a nem elhanyagolható eseményre, amit láthatóan zajlik körülöttem, de valahogy nem tudom felfogni.
– Ide jön, ez tényleg ide jön.. Suttogom már csak magamnak, és végre megérkezem a pillanatba, ahol a leggyönyörűbb bakancslista tételem sejtelmes morajlás és tücsökciripelés kíséretében hibátlanul, várakozáson felüli gyönyörűséggel teljesül….

Ide jön… Itt van.. Szia… Életem első találkozása a felhővel annyi gyerekkori álom és felnőttkori álmodozás után: sírva köszöntöm a pillanatot, mint a nyári zápor…

Az egész olyan gyorsan történik, mégis maga az ökkévalóság.. A fehéren gomolygó mesebeli felhő szédítően közeledik, és puhán elém terül, ráborulva az alattam fekvő tájra. Szemközt egy kék hegycsúcs nyújtózik a felhőtenger fölé, és egy pillanatra kimerevedik a valóság. Nem létezik semmi más, csak a felhő, a hegy, és én, a felhő fölött..

A következő percben a sűrű köd egy nagy ásítással feljebb kapaszkodik és lágyan beborít, míg én teljes extázisban próbálom feldolgozni a történteket.

– Itt van! Benne vagyunk! – kiabálom sírva-kacagva, s hátra fordulva ijedten konstatálom, hogy minden beleveszett a nagy, tompa fehérségbe. A felhőből köd lett, s én elindulok, hogy megkeressem Norbit, aki eltűnt a felleg gyomrában.

Csatakos arccal meséltem neki a látottakat, mintha nem is ott állt volna pár méterre tőlem, hanem egy másik világban valahol, ahol a felhő egy mindennapos dolog, és már menni kellene tovább, mert ránk sötétedik.

Szökellve indulok, mint aki nem túrázott ma 20km-t, frissen és üdén, élményekkel telve: első napunk az Alpok-Adria túraútvonalon. Felhő-ember lettem.

… Köszönöm, Ausztria!