Category Archives: Inspiráció

Szilveszter Izlandon - fireworks

Sokkoló szilveszter Izlandon

Mondhatnám, hogy átlagos szilveszternek indult, de mivel 3 hónapja élünk Izlandon, tudtuk, hogy csak különleges lehet. Így hát nem erőltettük szervezést, nem terveztük el, hogy milyen buliba megyünk, vagy honnan nézzük az újévi tűzijátékot, mert mindegy is hol kötünk ki.  Izlandi ismerőseink már említették többször, hogy őrült tűzijátékra lehet számítani, és az év utolsó napja közeledtével az összes általunk követett angol nyelvű izlandi médium fő témája a szilveszter éjjel volt. Valamikor 30-a körül, amikor már sokat hallottam a ‘bonfire’ kifejezést, végre rákerestem, mert az rémlett, hogy nem ugyanazt jelenti, mint a “‘firework’. Amikor tehát tudatosult bennem, hogy szerte az országban hatalmas máglyákat raknak, akkor kezdett el igazán érdekelni, hogy mi is lesz itt szilveszterkor, és 31-e délutánra fokozatosan ráébredtünk, hogy valószínűleg igen izgalmas élményben lesz részünk.

31-én már délután beindultak a tűzijátékok az egész városban, lépten nyomon robbantgattak az emberek. Megtudtuk, hogy a tűzijátéknak itt nagy hagyománya van. Teljesen normális látvány, hogy a család – felnőttek, gyerekek – felsorakoznak a ház előtt, míg az apuka pár méterre a bejárattól elhelyezi a kertben a rakétát, begyújtja, majd visszaszalad a gyerekekhez és egymásba karolva csodálják, ahogy a színes, pörgő, puffogó fénycsík sivítva a legevőbe emelkedik és felrobban. A tűzijátékozás itt családi esemény. Mégis, jónéhány ilyen jelenet után sem igazán tudtuk elképzelni, hogy mi vár ránk… Izgatottak voltunk, de még mindig jobban foglalkoztatott az estére várható tiszta égbolt és 5-ös erősségű sarki fény.

Elfek, rejtőzködők és máglyarakások

8-körül kocsiba ültünk, mert buszok már délután óta nem jártak, és úgysem volt tervben, hogy részegen kezdjük az új évet. Az első máglyához éppen a gyújtás pillanatában érkeztünk meg. A tizen-kitudjahány méter magas farakás már önmagában bámulatos látvány volt. A máglyákat az emberek által összehordott fahulladékból építették, külön figyelmet fordítva arra, hogy csak kezeletlen, festetlen, natúr fa kerüljön a halomra, hogy az égés során ne keletkezzenek káros füstök. Karácsony óta folyamatosan épültek a rakások a főváros 10 pontján, és országszerte mintegy 90 helyen. A máglyarakás állítólag a pogány hagyományokig nyúlik vissza. A legenda szerint karácsony és szilveszter tájékán az elfek és rejtőzködők (hidden folks) az izlandi népmesék, mondák szereplői eljönnek a városokba az emberek közé, s a népi hagyomány szerint az emberek mécsesekkel, máglyákkal világítják be az útjukat tudatva ezzel a békés szándékot. A máglyák körül összegyűlnek a családok, kiviszik a gyerekeket is és énekkel, zenével ünneplik a fényt és a rejtőzködőket. Természetesen ma már csak a gyerekek hisznek a mesebeli lényekben, a hagyomány azonban élénken él még.

A tízméteres máglya begyújtása lenyűgöző látvány és a hatalmas tűz melege kellemesen feledtette a zord, mínusz 7-8 fokos hőmérsékletet. Az tömeg egyre nagyobb lett, de még mindig nem fogható egy Balaton-parti tűzijátékra összegyűlt tömeg méretéhez. Bár Izland legnagyobb máglyáját választottuk, mivel nem a belvárosban voltunk, itt elsősorban a helyiek ünnepeltek, és ők nincsenek sokan. Miközben átadtuk magunkat a gyermeki örömöknek és rohangáltunk a soha nem látott méretű tábortűz körül, egyszerre az égre pillantva megláttuk, hogy horizonttól horizontig húzódó, szalagszerűen tekergő sarki fény táncol a fejünk fölött. Több sem kellett! Kész a tökéletes szilveszter! Gondoltuk, és el sem tudtuk képzelni, hogy ezt még lehet fokozni…

Sarki fénybe lövöldözött tűzijáték

Mivel tudtuk, hogy nem messze van egy másik máglyarakás is, kocsiba ültünk és kíváncsian átfurikáztunk a következő helyszínre, hogy még jobb képet kaphassunk az izlandi szilveszteri szokásokról. Az új helyszínen az előzőhöz hasonló méretű máglya lángolt, de mivel közelebb voltunk a belvároshoz itt már sokkal nagyobb tömeg és zsongás várt minket.  Amitől az egész még izgalmasabb volt, hogy szinte mindenkinél volt saját tűzijáték! Mivel én még soha nem láttam közelről ilyesmit – hiszen mindig valami hajóról vagy lezárt hídról lövik fel a tűzijátékokat otthon – nagyon izgatott lettem attól, hogy tőlem 2-3 méterre röpködnek fel a rakéták, és látszólag senki nem fél ettől a helyzettől. Igaz, este 10 órakor még mindig csak kulturáltan szórakozó, felelősségteljesen viselkedő embereket láttunk. A gyerekek csillagszórókkal rohangáltak, a felnőttek látszólag remekül kézben tartották az eseményeket még a nagyobb rakéták fellövése körül is. Állunk tehát a hatalmas máglyarakás mellett, melyet éneklő emberek vesznek körül, körülöttünk mindenütt durrogó, puffogó fényes tűzijátékok, és ahogy követem a szememmel a fellőtt rakétát látom, hogy fölöttünk hatalmas szélességben a sarki fény borítja be az eget. Ez már olyasmi volt, amit kitalálni is túlzás lett volna, mégis, kinek jutna eszébe a sarki fény alatt felrobbanó tűzijátékról álmodozni? Erre annyira kicsi az esély, hogy normális ember nem kíván ilyet és lám, most itt vagyunk! Azt sem tudtam hova dobjam az agyamat, erre már nehéz irodalmibb kifejezést találni…

Az egész olyan meseszerű volt.. Minden tízméteren pukkant valami fényes, már szinte Harry Potter világában éreztem magam, pedig egy korty alkohol sem volt bennem. Gyerekek szaladgáltak csillagszórókkal, fényrudakkal, mások apró, csillogva-puffogó kis petárdaszerű mini-tűzikátékokat álltak körül, a távolban hatalmas robajjal emelkedtek a magasba a Budapesti augusztus 20-át is megszégyenítő fényóriások, az egész mögött pedig ott világított zölden a sarki fény, és még mindig csak 10-11 óra körül jártunk. Ekkor már éreztük a nyomást, mielőbb ki kell találnunk, honnan akarjuk látni az éjféli csúcsot. Menjünk-e ki a város széli magaslatra ahogyan elterveztük, hogy sarki fényes tűzijátékfotókat lőjünk, vagy vessük bele magunkat a sűrűjébe és élvezzük, ahogy a fejünkre záporoznak a fények?

Mérgezett egérként rohangáltunk a városban egyik helyszínről a másikra, keresve a legideálisabb éjféli spotot. Amikor az egyik legnépszerűbb kilátónál összegyűlt tömegben úgy döntöttünk, hogy nem akarunk bezsúfolódni a korlátnál tolongó emberek közé, 11:30-kor visszafordultunk a tengerparti máglyához hogy testközelből élvezhessük a tűzijátékot. Amikor beszálltunk az autóba, azzal szembesültünk, hogy a nagy hóban elakadt a kerék és nem mozdul egy centit sem az autó, de mielőtt kétségbe eshettünk volna egy 8fős társaság jelent meg a kocsi mellett és 30 másodperc alatt kitoltak minket az útra.

Minden fantáziát felülmúló szilveszter

Miközben az kiszemelt helyszínünk felé tartottunk, a durrogtatás olyan méreteket öltött, hogy már azt hihettük volna, lemaradtunk az éjfélről, de ellenőriztem az időt és még mindig csak 11:40 volt. Ahogy megérkeztünk és kiszálltunk az autóból, a fények mellett a hanghatások is berobbantak az auránkba. Valahol itt lehetett az a pillanat. amikor a kb. egyórás önkívület elkezdődött. Lebotorkáltunk a partra, ahonnan beláttuk a teljes öblöt, és az előttünk emelkedő belvárost. A máglya már leégett, az emberek a vörösen izzó parázs körül melegedtek, és mindenütt, mindenütt tűzijátékok emelkedtek az égbe. Még mindig nem volt éjfél, de ott álltunk egy észbontó, gigászi fény-és hang-orgia közepén, és egyszerűen nem tudtunk reagálni. Az őszinte reakció talán az lett volna, ha torkunk szakadtából ordítva rohangálunk körbe-körbe, mert nagyjából efféle elemi érzelmeket váltott ki belőlünk az egész, de az agyunk civilizáltan leblokkolt és csak állunk és néztünk, és néha igyekeztünk ellőni egy fotót vagy videóra venni, de az eredmények a nyomába sem érnek a tényleges történéseknek.

Az öböl távoli túlpartja izzó fényárban úszott, az épületek kivehetetlenek voltak a tűzijátékok fényei között. Ekkor megértettük, mit is jelent az, amire izlandi barátaink próbáltak figyelmeztetni. Itt a tűzijáték nem olyan, mint nálunk, hogy egy központi helyen fellőnek egy 10-20 perces, látványos műsort és mindenki örül. Nem is vagyok benne biztos, hogy van önkormányzat által rendelt, központi tűzijáték. Itt Reykjavíkban mindenki, de mindenki bevásárol a tűzijátékból és minden háznak, minden utcasaroknak van egy saját műsora. Összehasonlítás-képpen azt tudnám mondani, hogy képzelj egy magyar vidéki tűzijátékot, szolid 10 perces műsort, tedd egymás mellé 2-300 méterenként, képzelj el egy Budapesti nagy tűzijátékot, helyezd el 5 km-enként, és az egészet fűszerezd meg egy-egy kis magánszámmal úgy 100 m-enként, durrantsd el őket egyszerre, és képzeld el ezt egy órás hosszúságúnak.. Ezek csak szavak, nem lehet igazán átadni, hogy milyen az összhatás. Olyan volt, mintha egy sci-fibe csöppentünk volna, a levegő megtelt nehéz füsttel, a fények egyre tompábbak lettek ahogy a füstfelhő elborította az egész várost, de a műsor még mindig tartott. Amikor az éjféli csók elcsattant, azt vettük észre, hogy 10 méterre tőlünk letettek egy dobozt, ami egyenesen a fejünk fölé lövöldözte a fényeket, és amikor az egyik doboz kifogyott, a másik oldalunkon folytatódott. Annyira erős volt az egész élmény, hogy eszünkbe sem jutott meghatódni, elérzékenyülni, a 2016-os évünkre vagy a magyar himnuszra gondolni, egyszerűen csak a pillanat volt és a teljes, extatikus katarzis.

Még tartott a műsor, amikor ismét autóba ültünk és elindultunk a belváros felé. Reykjavík leghíresebb tere, a Hallgrímskirkja előtti tér tele volt emberekkel, ők már elsősorban turisták voltak (ezt a részegség fokából lehetett már messziről látni). Az elhasznált tűzijátékos dobozokból raktak tüzeket a téren, és még mindig durrogtak sok helyen. Egy kiadós éjjeli séta alatt az “ezt nem hiszem el” “eszméletlen” és “atya úr isten mi volt ez” “soha többet nem szilveszterezem máshol csak Izlandon” és az “ez mindent pénzt megér” mantrák hajtogatásával idővel sikerült levezetni a felgyűlt feszültséget, és visszatérni az évértékelős, kissé szentimentális hangulatba.

Ez a szilveszter egy olyan élmény volt, mintha egy álomból ébredtem volna fel. Amikor valami olyasmit tapasztalok, amihez egészen biztosan nem lett volna képzelőerőm sem, olyankor érzem azt, hogy ez a világ észbontóan csodálatos. És most nem a hegyek, nem a mohák, nem a sarki fény. Ezt az emberek csinálták, valahogy így alakult az itteni kultúra, az izlandiak megmutatják, hogyan buliznak. Imádom őket!

A wanderlust célba ér

Wanderlust. Vándorkedv, vándorvágy, Egy folyton csiklandó, nyughatatlan érzés, mely, ha egyszer felébred benned, csillapíthatatlanul cikázik, és ide-oda vonz a világban. Konvenciókon és megszokásokon magasan átlépkedve, átrendezve a teljes személyiséged és értékrended, örökös mehetnékkel, nyitottsággal és kíváncsisággal ruház fel, mint valami zabolátlan, jó démon, ami titokban megszállt az első utadon…

Ezeket a mondatokat 2015. Január 16-án vetettem az akkor meg üres blogra, mintegy ars poetica-képpen. Így indult a Wanderlust.hu: lírai hangnemben, tüzes közlési vággyal, hatalmas tervekkel. Jegyeztük a dátumokat: az első vendégposztunk megjelenése. Az első rádió interjúnk. Az első ezer olvasó. Az első előadásunk. Az első Lonely Planet úti könyvünk…

Nagy terveink voltak. Világgá akartunk menni. Akkora kalandot megélni, hogy az unokáink is tátott szájjal hallgatják majd a történeteinket. Egymásra találtunk ebben a kalandkeresésben, és közben igazi társakká váltunk. Egy dologban mindig egyet értettünk: utazásra gyűjtöttünk. És utaztunk. Mentünk, amerre csak bírtunk,  a félretett pénzünkből és a szívfájdítóan kevés éves szabadság keretünből.. A tartalékainkat folyton feléltük utazásra, mert nem tudtuk visszafogni…

[dfd_single_image image=”18392″]

“…csillapíthatatlanul cikázik, és ide-oda vonz a világban.”

A Nagy Világgámenés gondolata szüntelenül ott lebegett előttünk. Tudtuk, hogy ez így nem mehet sokáig: az adott szabadságkeret börtönében folyton elcsábultunk valami gyorsan ható drogra, a hosszabb távú tervek – világgámenés – rovására. Grúzia, Dolomitok, Izrael, Ausztria, spontán roadtripek. Izland…

Az elmúlt másfél év utazásai egytől-egyig fantasztikusak voltak. Az lehettem, aki lenni akartam: kalandor, vándor madár, és egy kicsit író is. Norbi adta a szárnyakat. Repültünk együtt is, külön is, és én írtam, inspiráltam, és megmutattam a világnak, hogy miért jó úton lenni… Vagy talán mégsem cselekedtünk helyesen? Az a sok utazás… Egyiket sem szabadott volna. Egyiket sem bánom… Ha sikerült volna megállnunk, már rég világgá lennénk, ahogyan eredetileg terveztük. De nem bírtunk nyugton maradni. Hajszolt, űzött a menetnék.

[dfd_single_image image=”18389″]

“mint valami zabolátlan, jó démon, ami titokban megszállt az első utadon…”

Izlandig. Ahol aztán megkaptunk mindent, amit akartunk. Életünk legnagyobb kalandját, szédítő élményeket, egyedüllétet, próbatételeket. És még többet. Esőt, ami alázatra tanított. Belém áztatta, hogy ha a természet azt mondja állj, akkor nincs más, meg kell állni. Életemben először, Izlandon megálltam. A legizgalmasabb fejezetek között akkor kellett kényszerszünetet tartani, amikor az időjárás úgy parancsolta, miközben az idő szaladt és én szenvedtem a mehetnéktől. Napokig gubbasztottam egyedül a sátramban a világ legszebb természeti díszletei között, várva az eső végét, és farkasszemet néztem a saját örökmozgó, elégedetlen, folyton élményekre éhes énemmel. Míg a sátor rejtekén sajnáltam magam, fekete sivatagokban és ködös hómezőkön meneteltem egyedül, sáros hegyoldalakról bukfenceztem lefelé, turisták és tehenek elől menekültem, a hátizsák súlya alatt egyre azt nyögtem, hogy mennyire jó dolgom van nekem… Otthon.

Mennyire jó nekem, hogy úgy lehetek ‘utazó blogger’, hogy közben biztonságban, jólétben élhetek, inspiráló emberek között. A blog révén igazi hősökkel találkoztam, akikkel azóta is együtt utazom, történeteiknek  a tényleges része lehetek. Milyen jó dolgom van, hogy utazgathatok szinte kedvemre, egy olyan társsal, akivel közös az értékrendünk, és aki akkor is támogat, ha néha külön utakra megyünk. Megértettem, hogy a tevékeny kalandvágy és kíváncsiság origója a támogatásból táplálkozó egészséges önbizalom. A társam és a közös otthon nélkül az utazgatás sokkal inkább hasonlítana űzött, bizonytalan keresgélésre. Először merült fel bennem a kijózanító kérdés: miért is akarom, hogy az út legyen az otthonom? Izlandon baktatva kinyílt a szemem, és a sok párhuzamos életút között megláttam egyet, ami az enyém.

Izlandon megtaláltam a válaszaimat. Csendet, alázatot, elfogadást tanultam és megértettem, milyen fontos számomra a közös értékrend alapján megteremtett biztonság, és a támogatás, amit a társamtól kapok. A szélsőségek között végre megtaláltam a középutat. Megláttam, hogy miképpen építhetjük fel magunknak a saját, szabad világunkat egy új helyen, ami a Kaland és az Otthon tökéletes ötvözete. Ide igyekeztem.

  • 2015. szeptember 15.: Megérkezem az izlandi utazásról és megfogadom, hogy hamarosan visszatérek.
  • 2016. szeptember 15.: A wanderlust.hu világgá megy – Izlandra – és megáll.

[dfd_single_image image=”18390″]

Nem akarok világgá menni – és akkor mi van?

[dfd_spacer screen_wide_resolution=”1280″ screen_wide_spacer_size=”15″ screen_normal_resolution=”1024″ screen_tablet_resolution=”800″ screen_mobile_resolution=”480″ screen_normal_spacer_size=”15″ screen_tablet_spacer_size=”10″]

Van abban némi keserűség, ha valaki halomszámra olvassa az utazós blogokat, mégsem nagyon utazik sehova. Sok esetben az életkörülmények okán kötött kompromisszumoknak esik áldozatul az utazási vágy, de van, akinek egész egyszerűen nincs kedve átrendezni az életét egy-két bakancslistás tételért. Nekik vajon végképp le kell mondaniuk a kalandokról?

Az “egzotikum” relatív fogalom

Tény, hogy minél távolabbi egy desztináció, annál magasabbra ugrik az adrenalin már a puszta gondolattól is, hogy eljuthatunk oda. Érdemes azonban észben tartani, hogy az “egzotikum” egy relatív fogalom. Nézőpont kérdése, hogy melyik desztináció van “elég messze”, és mit várunk ettől a “messzétől”. A backpackerek egy bizonyos körében például Dél-Kelet Ázsia már lerágott csont – túl turistás – , míg itthon azért még mindig menőnek számít Ázsiában backpackelni. A kultúrsokk sem feltétlenül van arányban a távolsággal: elképzelhető, hogy erősebb élményben lesz része egy grúz, román vagy ukrán falu helyi családjánál vendégeskedő utazónak, mint egy New York-i hostelben.

Te a saját álmaidat éled?

Az utazásban is vannak divathullámok. A magyarok körében az elmúlt két-három évben ugrássszerűen megnövekedett a hátizsákos, független utazás iránti érdeklődés, s ez a folyamat sok szempontból pozitív. Ugyanakkor fel kell ismernünk a különbséget a divat és a valódi vágyaink között. Minden jelenlegi és leendő utazónak személyes felelőssége az önmagával szembeni őszinteség: tudnunk kell a vágyainkat összhangba hozni a személyiségünkkel és persze az egyéb céljainkkal.

Mindenhova, azonnal!?

Sokak számára ismerős a telhetetlen, “mindenhova azonnal” érzése, melynek forrását a végtelenségig elemezgethetjük. Egyénenként változó, hogy ez a “mehetnék” mekkora hatást gyakorol a cselekedeteinkre, de ha eközben befelé is figyelünk, hasznos önismereti tapasztalatokra tehetünk szert. Ha világgá vágyunk, de fantáziánknak csak töredékét váltjuk végül valóra, egészen addig rendben is van, amíg a döntéseinkben mindvégig önazonosak tudunk maradni, megbánás nélkül.

Irány Ausztria!

Ha a világgámenés  valóban nem reális alternatíva az életünkben, akkor sem kell teljesen lemondani a kalandokról. Ahelyett, hogy lehetőségeink szűkösségén kesergünk, érdemes megpróbálkozni az elérhető legjobb B-tervvel: talán ma nem megyek világgá, de holnap kivehetek egy hét szabadságot és elindulhatok egy rögtönzött road-tripre vagy hegyi túrázásra Ausztriába. A spontaneitás izgalma, a káprázatos tájak, a megszokottból való hirtelen kiszakadás szükségszerűen feldobja az adrenalint, és ezért az élményért elég a szomszédba menni.

Számunkra nem csak Izland a menő, Kambodzsa, vagy Dél-Amerika. Az utazás úticéltól függetlenül mindent felforgató élménnyé tud válni, ha azzá tesszük. Karnyújtásnyira vannak lélegzet-elállító helyek: nem a távolság, hanem pillanat megélésének minősége fogja az élményt maradandóvá tenni.

Miért utaz(z)unk el? – A tanácsadó válaszol

Mivel ez a blog folyton a fenti kérdést kerülgeti, gondoltam, ideje szakemberhez fordulni. Az előző részben egy pszichológus véleményét olvashattuk arról, hogy az utazási vágy a fiatal felnőtteknél egyfajta második identitáskrízis megvalósulása/megoldása. Ebben a következő részben egy személyközpontú tanácsadó mesél a saját nagy utazási élményéről: életközépi válságról, arról, hogy miképp lett szűk számára a korábbi élettér, hogyan változtatta meg az életét – és hivatását – egyetlen hosszú, nehéz utazás, és hogyan látja mindezt és saját gyermeke külföldre költözését utólag, a segítő szakember szemével.

Miért_utazunk_el_II_1

52 éves vagyok, angolt tanítok, jógát oktatok, segítő beszélgetésekben vagyok facilitátor, önismereti csoportokat vezetek, és tagja vagyok három rendszeresen találkozó, vezető nélküli önismereti csoportnak. Hogy mindezekben nagyon jól érzem magam, az azért van, mert az életem fölötti hatalom az én kezemben van, úgy teszem a dolgaimat, ahogyan én szeretem. Ezt az élethelyzetemet egy 6 évvel ezelőtti nagy elutazásnak köszönhetem.

46 évesen sikeres angoltanár voltam már 19 éve, és nem értette senki, hogy miért is akarom befejezni a tanítást, miért akarok pályát váltani. A pszichológiában lehet, hogy harmadik identitáskrízisnek vagy életközép válságnak neveznék azt, amiben voltam. Én valami olyasmire vágytam, hogy életem második felében többet tehessek embertársaimért, mint a nyelvtanítás. Mivel a szolgálat mély alázatot követel, azt gondoltam, hogy valami nehéz dolgot kellene tennem, egy alázat-tréningre lenne szükségem. Mivel nem szeretek egyáltalán utazni, ezért azt gondoltam, hogy az utazás lenne az egyik fontos eleme a kalandnak, a másik pedig valami, ami nehéz, és soha azelőtt nem csináltam. Az Egyesült Királyságba utaztam és 9 hónapig gerincsérült, nyaktól vagy deréktól lefelé béna embereket ápoltam az otthonaikban. Munkám során sokat utaztam Angliában és Wales-ben, összesen 23 kliens ápolásában vettem részt, kollégáim között volt angol, walesi, holland, lengyel, észt, litván, ukrán, zimbabwei, fülöp-szigeteki és magyar. Sokszor kerültem nagyon nehéz helyzetbe, és sokszor éreztem magam halálosan fáradtnak a 12 órás műszak után.

Mit hozott nekem ez a 9 hónap?  Nem gondolom, hogy egy merőben új én született bennem, de azt igen, hogy testileg és lelkileg jelentősen megerősödtem. Megtanultam például azt, hogyha valamitől, ami a jövőben vár rám, nagyon félek, csak a következő lépésre kell koncentrálnom, és lépésről lépésre még a legfélelmetesebb dolog is kezelhetővé válik. A legfontosabb hozadéka a nagy utazásnak az elhatározás volt, amivel hazajöttem: A jövőben nem fogok munkahelyet keresni magamnak, hanem mindent megteszek, hogy felépítsem a magam munkahelyét, ahol a kereteket én állítom fel, ahol azt csinálhatom, amit szeretek. Azóta ezen munkálkodom, és öt év után azt mondhatom, hogy sikerült. Időnként nagy árat fizetek a szabadságomért, de a szabadság mindent megér.

A fiam története

Egy évvel a hazajövetelem után családunkban a példámat 23 éves fiam követte, aki akkor már négy éve járt az egyébként három év alatt elvégezhető főiskolára, nem látta a jövőjét itthon, és bármilyen kényelmes is volt a papa-mama hotel, érezte, és mi, szülők is éreztettük-tudattuk vele, hogy változtatni kell, mert ahogyan akkor élt, nem vezetett sehova. El kellett hagynia védett helyét, jó messzire kellett utaznia, Skóciába, hogy magára találjon. A mai napig is ott él és dolgozik, és nyilvánvaló tény, hogy messzire utazása egy új én megszületésére adott esélyt. Egy egyszerű pincérként kezdte mindenféle szakképzettség és tapasztalat nélkül egy kis szállodában, és ma egy nagy négycsillagos szálloda egyik éttermének vezetője, fantasztikus munkabíró, stressz tűrő, szervező és kommunikációs képességekkel.   Hálát adok a sorsnak újra és újra csodálatos változásaiért!

Kettőnk, és az a sok-sok ember története, akiket az önismereti csoportjaimban az eddig már több mint kétezer órában végighallgattam, két dolgot látszik tanítani nekem. Az egyik az, hogy az a bizonyos válság a felnőtt kor bármelyik évében beüthet, különösen akkor, ha az ember egy valaki más által megírt forgatókönyv szerint él. A másik, hogy

ha a válságba került felnőttnek van bátorsága elhagyni a komfortzónáját, például elutazni, úgy, hogy az utazásban van kockázat, vannak nehéz helyzetek, amiken úrrá kell tudni lenni, akkor nagy esély van arra, hogy egy hosszútávon ható pozitív változás fog bekövetkezni az életében.

Ugyanezt gondolom arról is, aki egy kockázatos belső utazásra vállalkozik, de ez már egy másik poszt témája…

Bánátiné Tóth Ágnes – személyközpontú tanácsadó, csoportfacilitátor

Miért utaz(z)unk el? – A pszichológus válaszol

Számomra az utaz(gat)ás egyik legfőbb értéke az út során szerzett önismereti tapasztalat. Emiatt volt meghatározó az első nagy stoppos utazásom, és a tavalyi két hónapos izlandi körút is. Persze az önismeretet nem csak út közben lehet művelni, itthon is sokat foglalkozom magammal, önismereti csoportokba járok és ezek szervezésében is részt veszek. Emiatt rengeteg pszichológus barátom van. Nemrég megkértem Simon Zoltánt, a Pszichológus Budapesten szerzőjét, hogy írjon vendégposztot arról, hogy ő mit gondol az utazni vágyók egyre nagyobb tömegének jelenségéről.

[dfd_single_image]

 

Bizonyára van Önnek ismerőse (vagy Ön olyan személy), aki az elmúlt években európai körútra ment. Esetleg hátizsákkal, esetleg stoppolva, esetleg az El Caminora. Elutazott pár hónapra Dél-Amerikába felfrissülni, vagy Indiába jógázni, stb. Nyilván millió különböző ok, lelki állapot, motiváció, gondolat, elhatározás húzódhat meg egy ilyen, nagy lélegzetvételű utazás hátterében, ezért lehetetlen érdemben általános érvényűt mondani. Teszek mégis egy kísérletet a harminc évesek egy bizonyos csoportja esetén.

A második identitáskrízis korszakát éljük

A harmincas évek elejét a pszichológiában a második identitáskrízis korszakának is mondják. Az első identitáskrízis időszaka természetesen a serdülőkor, amikor is az ember fő feladata, hogy összerakjon egy többé-kevésbé használható képet önmagáról, mind saját maga, mind a külvilág számára. A kamasz fő törekvése, hogy kialakítsa, megtalálja magának azt a szociális niche-t, kis helyet, szerepgyűjteményt, amit a társas közegében elfoglalhat. Ami meghatározza, bemutatja, leírja, hogy ő mitől különleges, mitől egyedi. Ezek a tinédzserkori identitások tipikusan egyszerű, könnyen megfogalmazható identitáselemekből tevődnek össze, kicsit „darabosak”, mint bármilyen szakmában a legtöbb első próbálkozás eredménye. Például: én vagyok az osztályomban/barátaim között/családomban aki zenél/aki szereti a földrajzot/a kis tudós/a számítógépzseni. De ide tartozik a „semmirekellő”, a „fekete bárány” vagy a „rendes gyerek” is. Gyakran a szülők delegálják bele a gyereket bizonyos szerepekbe (és persze a szerepeket is meghatározzák nagy részben), például a gyerek orvos lesz (komoly), vagy visszahúzódó (nőies), vagy „rosszcsont” (jó is ha egy fiú eleven!). Mire az ember kilép a felnőttkorba, – jó esetben- már az identitásából származtatható módon, felskiccelve áll előtte egy jövőkép. Rendelkezik egy szereprepertoárral, önképpel, értékrendszerrel, ambíciókkal, a jövőjére vonatkozó fantáziákkal. Természetesen az identitás folyamatosan alakul az élet során, de ez a kezdeti, tinédzserkori rohamos építkezéshez képest lassú folyamat, alkalmanként nagyobb lépésekkel.

Esély egy új “én”-re

Ha ennek a tinédzserkori identitás-építő feladatnak a megoldása nem elég sikeres, mondjuk valamilyen okból megakadt, illetve utólag bebizonyosodik, hogy finomhangolások útján nem tehető olyanná, hogy az életvitelt inkább segítse, semmint hátráltassa, az komoly válságot okozhat. Két példával szemléltetném: „Mérnökként dolgozom, de úgy érzem semmi értelme a munkámnak. Csak pályzatokat ellenőrzök, helyettesíthető vagyok, és még unatkozom is. Legszívesebben elmennék egy görög szigetre halásznak.” Illetve: „Mindig is tetszettem a férfiaknak, az utcán is leszólítottak, minden buliban többen kérték el a számomat. Manapság ez már nincsen így, nem kellek egyetlen normális pasinak sem. Mit csinálok rosszul?”  A jó hír, hogy – úgy tűnik – a harmincas évek elejének környékén az élet ad egy második esélyt. Az ember kicsit szenvedélyesebbé válik, képessé arra, hogy igazán beleszeressen egy gondolatba, ambícióba, hobbiba. Elmenjen „akár a világ végére is”.

Milyen hatással lehet egy ilyen „(f)elindulás”?

A fő értelme mondjuk egy mexikói kalandnak nem is feltétlenül a változás, változtatás, hanem néha csak az, hogy megfelelőbb „bizonyításunk” legyen arra, hogy azt kell tennünk, amit teszünk. Gondoljuk el a következőt: Észak-Európában szokás, hogy érettségit követően az emberek nem egyetemre mennek, hanem világkörüli útra indulnak egy-két évre. Ha azért lettem orvos, mert „már tíz éves koromban tudtam, hogy embereket akarok gyógyítani”, akkor harminc évesen a kiskamasz fantáziám (meg a szüleim akkori, általam érzékelt elvárása) lesz az egyetlen társam, mikor farkasszemet nézek a kiégéssel. De ha fiatal felnőttként Közép-Afrikából hazatérve jelentkezem az orvosi egyetemre, azzal a céllal, hogy harcoljak az ebola ellen, akkor egy sokkal minőségibb identitás birtokában tudok megküzdeni az alkalmanként menthetetlenül felbukkanó nehézségekkel.

Kérdésed van? Fordulj hozzá: Simon Zoltán – Pszichológus Budapesten

A jó (úti)társ 11 szélsőséges tulajdonsága

Milyen a jó (úti)társ? Ez relatív. Mindenkinek más. Az összhang a lényeg, ami két ember között létrejön. Mivel egy utazás (az élet) nem egy statikus, lineáris, kiszámítható, kiismerhető dolog – és én sem vagyok az – számomra az a legfontosabb, hogy a társam az adott pillanatban, az adott körülményekre – rám – spontán és releváns módon reagáljon. Ez pedig megkívánja azt, hogy ne mindig „ilyen” vagy „olyan” legyen, hanem olykor „amolyan,”, máskor pedig az ellenkezője…

[dfd_single_image]

A jó (úti)társ…

  1. Kalandvágyó. Osztozik velem a wanderlust-ban, nem kell szabadkozni azért, ha nem bírok sokáig megülni egy helyben. Ha túlpörgök, le tud lassítani.
  2. Minden őrültségben benne van, de ha túlzásba esnék, tapintatosan visszafog.
  3. Elővigyázatosságra tanít, de a kritikus helyzetekben azt sugallja, hogy bízhatok magamban és ő is bízik bennem. Én pedig rábízhatom magam.
  4. Átadja a kormányt, amikor flow-ban vagyok, de megérzi azt is, ha csak bandukolnék a nyomában. Jó vezető és jó követő.
  5. Át tud beszélgetni száz túrát is anélkül, hogy unalmas lenne. Tud hallgatni.
  6. Amikor szétszórt vagyok, helyettem is rendezett, de élvezi azt is, ha spontán, véletlenszerűen történnek a dolgok.
  7. Türelmesen kivár, amikor azt sem tudom, merre akarok menni, de segít abban, hogy magamtól rájöjjek.
  8. Elengedi a kezem, amikor saját útra vágyom, de végig bátorít a megvalósításában.
  9. Valóra váltja az álmaimat, de nekem is hagy belőlük valóra váltani valót.
  10. Szeret velem utazni. Szeret egyedül utazni.
  11. Hagyja, hogy önmagam legyek, de nem hagy magamra.

A hosszú távú összhang létrejöttéhez szükség van egy érzékeny antennára, amellyel a társadra hangolódsz, és személyiség eredendő plasztikussága – ha hagyják – képes minden helyzetben megtartani a közös harmóniát – vagy elfogadni az átmeneti diszharmóniákat. Én megtaláltam ezt a társat…

 

30 inspiráló idézet kalandról, zarándoklatról, utazásról

1.) “Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet…” Hamvas Béla

2.) “Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás.”Márai Sándor

3.) “Az ember nyugtalan teremtmény, s időnként racionálisan nem megmagyarázható indokok alapján mennie kell. Valahová. Ha jó neki, ahol van, azért. Ha nem, azért. Utaznia kell. Hisz ebben a menekülésben van az ő szabadsága.” Jász Attila

4.) “Senki sem születik világutazónak, sem átlagon felül tökös, bevállalós embernek. Időközben lesz azzá – vagy nem.” Belényi Dániel

5.) “A világlátás nagy nevelőiskola; nemesíti a szellemet, tágítja az értelmet és kiirtja az előítéleteket.” Bengt Danielsson

6.) “Nem az utazáshoz kell a bátorság… Bátorság ahhoz kell, hogy elhagyd az otthonodat.” Scott Westerfeld

7.) “A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.” Szent Ágoston

8.) “A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” Buddha

9.) “Ha nem tudod, hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz.” Lewis Carroll

10.) “Mindegy milyen hosszú az út, ha nem indulsz el, nem érsz a végére.” Anonym

11.) “A turista az az ember, aki azt élvezi, ha a helyi kultúra kiszolgálja az igényeit. Az utazó elfogadja a helyi kultúrát, alkalmazkodik hozzá, és egyáltalán nem akarja megváltoztatni.” Belényi Dániel

12.) “A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben” Abraham Lincoln

13.) “A vérbeli utazónak nincsenek konkrét tervei, és nem szándékozik mindenáron célba érni.” Lao-ce

14.) “Az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított.” Paulo Coelho

15.) “A zarándoklattal az a helyzet, hogy nem lehet megtapasztalni, hacsak el nem indulunk az úton. Ebből a szempontból nagyon hasonlít az élethez: nem helyettesítheti, ha egy karosszékben ülve olvasunk róla, sem az, ha filmeken vagy fotókon látjuk.” Victoria Sweet

16.) “A valódi utazók bejárják az egész világot és hihetetlen kalandokat élnek át. A legtöbb úton lévő azonban csak turista, aki azt hiszi, hogy bejárta a világot és hihetetlen kalandokat élt át. Kicsi a különbség. A két állapot közötti határ átlépése azonban, mint minden, az első lépéssel kezdődik.” Méder Áron

17.) “Tudod, a vonatozás olyan, mint az élet. Egy utazás, felszállsz, és rajtad múlik, hogy érzed magad, amíg megérkezel. Bosszankodhatsz sok minden miatt, de ha élvezed a kilátást, és új ismertségeket kötsz, akkor később nem a cél fog számítani, hanem az út. Az igazán fontos dolgok mindig egy vonatúttal kezdődnek és fejeződnek be.” Zakály Viktória

18.) “Ha utazol, s megismered a világ kultúráit, szűkebb hazád olyan tisztán ragyog majd előtted, hogy látó ember leszel.” Polgár Ernő

19.) “Az utazásban időnként a helyváltoztatás a legjobb élmény. Ahogy megy a táj, ahogy együtt vagy a helyiekkel, ahogy múlik az idő. Igazából mindegy, milyen körülmények között, csak haladj. Minél lerobbantabb és fárasztóbb, annál szebb emlék lesz belőle” Belényi Dániel

20.) “Azok, akik utaznak, minden nap máshol vannak, minden nap csupa újat látnak. És minél nagyobb szeletét ismered a világnak, annál tisztábban látod a dolgokat.” Gaál Viktor

21.) “Az utazás haszna, hogy kordában tartsuk a képzelődést a valósággal. Ahelyett, hogy azon gondolkoznánk, a doglok milyenek lehetnek, lássuk azt, amilyenek valójában.” Samuel Johnson

22.) “A bolyongás újraébreszti azt az eredeti harmóniát, ami egykor fennállt ember és a világegyetem között.” Anatole France

23.) “A kaland egy ösvény. Az igazi kaland – önindíttatású, önmotivált, gyakran veszélyes – arra késztet, hogy első kézből tapasztald meg a világot. Olyan módon, amilyen valójában a világ – nem pedig úgy, amilyennek elképzeled. Tested ütközni fog a földdel és tanuja leszel. Arra késztet, hogy viaskodj az emberiség határtalan szeretetével és feneketlen kegyetlenségével – és esetleg ráébredj, hogy magad is mindkettőre képes vagy. Ez meg fog változtatni. Semmi nem lesz fekete-fehér többé.” Mark Jenkins

24.) “Akárhol is vagy, légy ott teljesen!” Eckhart Tolle

25.) “Túl tágas és izgalmas hely a világ ahhoz, hogy egyetlen helyen legyünk otthon benne, ha ugyan mi vagyunk otthon valahol, s nem az otthon van bennünk, amit kicsomagolunk hol itt, hol ott, többé vagy kevésbé.” Parti Nagy Lajos

26.) “Ha azt gondolod, hogy a kaland veszélyes, próbáld a megszokást. Az halálos.” Paulo Coelho

27.) “Vándor: nincs előtted kitaposott ösvény. Lépted nyomán lesz ösvénnyé a tér.” Antonio Machado

28.) “Buddha azt mondja: úgy mozogj az életben, mint egy méh – örvendezve, ünnepelve, táncolva, énekelve, de úgy, mint egy méh – egyik virágról a másikra. Legyen mindenről saját tapasztalatod, mert csak tapasztalatokon keresztül lehetsz érett. De ne birtokolj semmit és senkit, ne ragadj le sehol. Áramolj, mint egy folyó – ne légy állóvíz. Belül – természetesen – telepedj le, nyugodj el, kristályosodj ki, de kívül maradj egy vándor.” Osho

29.) “A kaland természetéhez tartozik, hogy rövid időn belül véget ér: ilyen ez a műfaj, ilyen az aránya és a szabálya.” Márai Sándor

30.) “Az élet vagy vakmerő kaland, vagy semmi.” Helen Keller

Kövess minket facebookon!

Wanderlust – nyughatatlan vándorkedv

Ismerjük az érzést, amikor a munkahelyen ülve, hideg neonfényű irodában a monitort bámulva két telefoncsörgés között elkalandoznak a gondolataink messzi vidékek felé. Vánszorgunk a nyirkos, fakó télben, és hullámok zúgásától zajos, kókuszos, naplementés tengerpartról álmodunk…

Van egy ennél is intenzívebb érzés, amit talán nem ért és nem ismer mindenki. Különböző árnyalatokban és vérmérsékletekben, az őrület egészen széles skáláját felvonultatva képes jelen lenni a legelszántabb utazókban.

Wanderlust: vándorkedv, vándorvágy

Egy folyton csiklandó, nyughatatlan érzés, mely, ha egyszer felébred benned, csillapíthatatlanul cikázik, és ide-oda vonz a világban. Konvenciókon és megszokásokon magasan átlépkedve, átrendezve a teljes személyiséged és értékrended, örökös mehetnékkel, nyitottsággal és kíváncsisággal ruház fel, mint valami zabolátlan, jó démon, ami titokban megszállt az első utadon.

Sokan úgy érezhetik, hogy a napi rutin, az ismétlődő helyszínek korlátot vonnak a személyes világuk köré. A kiszámíthatóság kevés teret hagy a spontaneitásnak, a meglepő fordulatoknak, melyek izgalmasabbá tehetik az életünket. Kiváltképp zavaró ez a korlát, ha a jelenlegi élethelyzetünk nem kecsegtet túl sok jóval, álmok beteljesülésével, az előrelépés lehetőségeivel, széles perspektívával. A máshol levés izgalmát az újdonság és a lehetőségek varázsa adja.

Az utazó folyton bárhol és mindenhol akar lenni, ezért amikor csak teheti, úton van, és magát az utazást élvezi. A cél az intenzívebb, színesebb élmények megélése, több spontaneitás, szabadság, és a világ minél mélyebb és részletesebb megismerése, az élmények és értékek gyarapítása.

Útra fel!

Így érezd magad utazónak itthon is!

Van, aki mindent hátrahagyva, belevágva az ismeretlenbe, életvitelszerűen utazik. Vagyunk sokan, akik őket csodáljuk, de azért az év nagyobbik részében itthon, a munkahelyről gyűjtögetjük a pénzt a magunk nagy útjára, ami nem haladhatja meg az éves szabadságkeretet. 

Mit tegyél, hogy a várakozási idő is izgalmasan teljen, hogy a hétköznapokon se kelljen teljesen elnyomni a vándorkedvet? Íme, néhány tipp, hogy miként lehetsz itthon is utazó.

1. Fogadj couchsurfereket!

Tágítsd itthon is a komfort zónádat. Ha utazókat fogadsz a lakásodba, garantáltan új és izgalmas élmények érnek, és ki sem kellett mozdulnod. Részese lehetsz valaki utazásának, megmutathatod a kedvenc helyeidet, ételeidet, mindeközben magad is egy kicsit utazó szemmel nézel városodra, országodra.

2. Dolgozz hostelben!

Minél többet vagy utazók közelében annál inkább ébren tartod a vándorkedvedet. Ha van lehetőséged, vállalj állást egy hostelben, ahol egy percre sem áll meg az élet, folyton jönnek-mennek az érdekesebbnél érdekesebb arcok.

3. Írj  úti naplót!

Nem tudsz mit kezdeni magaddal az unalmas, téli estéken? Ha épp nincs kedved kimenni a meleg lakásból, lépj ki gondolatban! Ásd elő az utazós emlékeidet és vesd papírra. Még lehet, hogy fel tudod idézni, de 5-10 év múlva már bánhatod, ha nem írtad le. Kezdj máris neki! Szedd elő a fotókat, egyik emlék hozza a másikat. Az első néhány mondat után hamar belelendülsz!

4. Tervezd a következő utadat!

A tervezgetésnél nincs izgalmasabb! Csapd fel a világtérképet, készíts költségvetést, számold ki, mennyit tudsz spórolni, hogyan tudod tömbösíteni a szabadnapjaidat, belefér-e esetleg egy kis fizetés nélküli szabadság? Milyen út jön ki ebből az időből, pénzből? Egy percig sem fogsz unatkozni, amíg ezen pörög az agyad.

5. Írj bakancslistát!

Összeállítottad már a bakancslistádat? Nem is olyan egyszerű. Gondold végig, melyek azok a helyek, tevékenységek, amelyek elvarázsolnak, ahova el akarsz jutni, amit át akarsz élni. Ha jövő hónapban vége lenne a világnak, mi lenne az a 10 dolog, amit mindenképpen kipróblnál? Írd listába és őrizd meg! Ha jól csinálod, pár év múlva jó érzés lesz ránézni a kipipált pontokra is.

6. Aggass úti fotókat a falra!

A sátorban ébredéshez ugyan nem fogható, de ha erre épp nincs lehetőség, a falra akasztott úti fotók és világtérkép sem rossz látvány. Kinyitod a szemed, és első gondolatod már az utazás lehet. Itt voltam, ide akarok eljutni. Egy vizuális mantra, mely segít mélyen bevésni az emlékeket, terveket, ébren tartani a vándorkedvedet. Nem utolsó sorban pedig dekoratív és eredeti.

7. Túrázz!

Nem kell teljesen feladni az utazást a spórolás alatt sem. Túráztál már egyedül magyar túraösvényeken? A csodaszép tájak és a vándorlással töltött idő csillapítja a várakozás alatti sóvárgást, plusz növeli a fizikai erőnlétet, amire szükséged lehet majd a 10 kilós hátizsák alatt.

8. Stoppolj el Bécsbe!

Nem kell feltétlenül sok idő és pénz ahhoz, hogy kalandos utazásban legyen részed! Az Osztyapenkótól 2-3 óra alatt Bécsben vagy, és biztos lehetsz benne, hogy találsz még felfedezetlen kincset arrafelé. Egy-egy stoppolós hétvége segít kiszakadni a melós hétköznapokból, hogy újult erővel indulhass a várakozás egy következő szakaszának!

9. Csinálj valami újat!

Az utazás során világot látsz, új embereket ismersz meg, kimaxolod a spontán lehetőségeket, ezer élménnyel gazdagodsz. Itthon is élhetsz olyan életet, hogy ezek az értékek nagyobb arányban forduljanak elő a hétköznapokban: légy nyitott és kíváncsi, járj közösségbe, sportolj, éld az álmaid, csinálj fura dolgokat! Rajtad múlik, hogy miként telnek a napjaid!

7 tipp kezdő utazóknak

Nem vagyunk egyformák. A fotelszörf és az életvitelszerű vándorlás között millióféle variációja van annak, hogy ki, mennyire és hogyan szeret utazni. Ha nem voltál még hosszabb hátizsákos utazáson és egyelőre el sem tudod magadról képzelni, azért még nem kell lemondani a kalandokról.

1.) A hátizsák kötelező

A hátizsák szimbólum. Ha eddig nem volt, szerezz be egyet. A backpackerek egymásra köszönnek az utcán, ez az összetartozás jelképe is. Különbség a turista és az utazó között. És nem utolsó sorban praktikus: bármilyen terepen kiváló.  Pakolj spórolósan, és akkor nem lesz nehéz. Az első két napban még lehet, hogy kényelmetlen, de aztán hozzád nő, a testrészeddé válik. Ha utazó hangulatot akarsz, felejtsd el a bőröndöt.

2.) Utazó legyél, ne turista

A szembeállítást használd arra, hogy saját utazói minőségedet elemzed. Sokakban fel sem merül a kérdés, hogy mire kíváncsi valójában, hanem gondolkodás nélkül bekapcsolják a nevezetességekre élesített robotpilótát. Megnézik a látványosságokat, minden szép szobor mellett pózolnak egyet, aztán a tömeg vagy a drágaság miatt füstölögnek. Gondold át, hogy milyen élményt keresel, miért váltottad a bőröndöt hátizsákra. Felejtsd el a nevezetességekhez való görcsös ragaszkodást, Keresd a különleges helyeket, tedd őket különlegessé magad.

3.) Szocializálódj!

Úgy tudhatsz meg a legtöbbet egy országról, ha a helyiekkel is kapcsolatba lépsz. Figyeld az embereket. Hotel helyett válassz hostelt, ahol hozzád hasionló utazókkal találkozol. Hallgasd a történeteiket, inspirálódj! Próbáld ki a couch surfinget! Nem muszáj ott aludni valakinél, ha nem akarsz. Az oldalnak olyan funkciója is van hogy egy helyi host elkísér várost nézni: máris ott a lehetőség, hogy olyan helyeket ismerj meg, melyekről egy úti könyv sem ír.

4.) Hagyd el a várost!

A legtöbb országban a nagyvárosok egyformák. Egy-két napnál többet nem érdemes rájuk szánni. Ha igazi jellegzetességeket szeretnél látni, keress fel kisebb falvakat. A Wikitravel kiváló tanácsadó.

Vidéken talán az emberek kevésbé beszélnek angolul, cserébe viszont közvetlenek és általában nagyon vendégszeretők. Jó eséllyel családi panziókba is belebotlasz, ahol a helyi szokásokat megfigyelheted, autentikus helyi ételeket, italokat kapsz feleannyiért, mint a városban.

5.) Lépj ki a komfortzónádból!

Lehet, hogy akadozik a melegvíz, nem zár jól az ablak, vagy nincs wifi, de ne feledd: nem azért jöttél, hogy olyan körülményeket láss, amilyen otthon a rendelkezésedre áll. Ha képes vagy túllépni a kényelmetlenségeken, egy időre felfüggeszteni az elvárásaidat, feltérul előtted egy izgalmasabb világ.

Érthető, hogy a hétköznapok során bizonyos szolgáltatások színvonalát tudatos fogyasztóként elvárod. Felháborít, ha nem azt kapod a pénzedért, amit vársz. Azonban jó ha tudatosítod magadban, hogy minden országnak mások a sztenderdjei. Ha rugalmasan kezeled az elvárásaidat, fenn tudod tartani a derűt és semmi nem ronthatja el az utadat.

6.) Ne költs sok pénzt!

A pénzköltés egy önmagát gerjesztő negatív folyamat. Minél többet költesz, annál többet vársz, és képtelen leszel elhagyni a komfort zónádat. Bacsapod magad azzal, ha a hotelek szolgáltatásait lesed, és a csillagokat számolgatod. Nem éri meg.

Ha igazán utazni akarsz, válaszd mindig az olcsó szállást, és ne várj tőle többet egy ágynál és a folyó víznél. Ha az elvárásokat minimalizálod, nem fog bosszúság érni, ráadásul alig költöttél. Ha a drágább szállást választod, ott van a pakliban, hogy csalódsz, hiányolod a meghirdetett szolgáltatásokat, és az egész el is sülhet rosszul. Ha viszont valóban kiváló szolgáltatást kapsz, kevésbé lesz kedved kimozdulni, helyette a wellnessben kuksolsz, amit itthon is megtehettél volna, ki se kell lépni a városból. Annak meg mi értelme?

5.) Nézz magadba!

Ha kipróbálod ezt az utazási formát, érezni fogod a különbséget. Van, akinek nehezebb így elengednie magát, néhányaknak könnyebben megy. Ez önismereti utazás is: próbáld ki teljesen egyedül, és gyakran nézz befelé.

Ha kényelmetlenül érzed magad, tedd fel a kérdést magadnak, hogy valójában mi is zavar és mit tudsz magadban változtatni, hogy jobban érezd magad? A derű legtöbbször belülről fakad, nem a körülmények függvénye.

7.) Ne hagyd abba!

Utazni jó. Közelebb kerülsz önmagadhoz, a világhoz, és pozitív hatással lehet a világszemléletedre. Ellensúlyozd a stresszt utazással. Amikor csak teheted, menj valamerre! Akár egy hosszú hétvége egy erdélyi falucskában, a szlovén hegyekben, vagy egy teljesen megtervezetlen utazás valamelyik szomszédos országba: ezek meghozhatják számodra is az igazi backpacker életérzést!