Category Archives: Interjú

Vigh Bori

Mezítlábas hippi és sikeres vállalkozónő – Interjú Vigh Borival

Vigh Bori nevéhez állandósult szókapcsolatként rögzült az ‘utazó blogger’ jelző. A backpacker.hu születése előtti években is olvashattunk utazásokról szóló magyar blogokat, de az “utazó blog” szófordulat még nem létezett a köztudatban. Blogja új színt hozott a műfajba. Nem csak az egyedül utazó hátizsákos nő kalandregénybe illő alakja vonzza az olvasók figyelmét, de az oldal követői a  történeteken felül valami mást is kapnak: Inspirációt. Vigh Bori arra bíztatja az olvasóit, hogy maguk is induljanak el, váltsák valóra az álmaikat. Ehhez pedig személyes történeteket, tapasztalatból építkező tanácsokat, bátorító motivációs írásokat nyújt.

Bori sikere könyvbe illő és töretlen. A kezdetben a családnak, barátoknak írogatott sztorik egy több mint tízezres követőszámú bloggá cseperedtek. Rádió- és tévéműsorokba hívják, nagy vállalatoknak tart motivációs beszédeket, előadásaira órák alatt elfogynak a jegyek, és azóta a saját könyve is megjelent. Sikerről, munkáról és felelősségről kérdezgettem a backpacker.hu blog szerzőjét.

Vigh Bori előadása a TEDx Youth Budapest rendezvényén

A sikeres emberekről könnyen feltételezzük, hogy “családi örökség”. Te mit hoztál magaddal gyerekkorodból? Milyen volt a tinédzser Vigh Bori?

15 évesen pont ugyanannyira voltam kettős személyiség, mint a most. Sosem voltam jó tanuló, erős közepes volt rám jellemző. A tanárok mégis ismerték a nevem, hiszen én voltam a Diák Önkormányzat elnöke. Mindig is szerettem olyan dolgokkal foglalkozni, amit fontosnak tartottam, és ezekért keményen dolgoztam. Pályázatokat írtunk, gólyatábort és gólyabált szerveztünk. Olyan hagyományokat teremtettünk, amiket a régi iskolám ma is tart.

A tini Vigh Bori egyébként hétvégéit drum and bass partykban töltötte. Nagy szerelem volt nekem ez a szubkultúra. Nadrágomon szoknyát hordtam, erősen sminkeltem magam, és mindig old-school felsőkben rohangáltam. Meg persze a “deszkás-cipő” – na, az elengedhetetlen volt.

Pszichológián szerettem volna továbbtanulni, de nem voltak olyan jegyeim, hogy felvegyenek. Így végül marketinget tanultam, mert úgy éreztem, van köze a pszichológiához. Főiskolán úgy hittem, hogy egy jó cégnél építek majd karriert, magas beosztású vezető szerettem volna lenni. Hát ezt az elképzelést rendesen felülírtam a húszas éveimben…

Végül is az lettél a saját cégedben, amit nagyrészt a blogodnak köszönhetsz. Mennyire volt tudatos az oldal fejlődése az egyszerű story-tellingtől a motivációs blog felé?

Az első blog egyetlen célja az volt, hogy az ismerőseim tudják, mi történik velem. A váltás akkoriban jött, amikor Indiában voltam. Ki kellett írnom magamból egy szerelmi csalódást. Komoly terápiás hatással volt rám a dolog. Olyan formába kellett öntenem a történetet, hogy más is olvashassa, s ez motivált, hogy szépen, átgondoltan írjak. Majd megtaláltam a backpacker.hu domaint, és nagyjából ekkor jött az az elhatározás is, hogy Digitális Nomád leszek. Szerettem volna, ha mások is nyomon követik, hogyan állok fel az íróasztal mögül.

Ekkor határoztad el azt is, hogy könyvet írsz?

A backpacker.hu-t már azzal a szándékkal hoztam létre, hogy gyakoroljam az írást. Életemet a bakancslistám alapján, tudatosan építem. Ez számomra nem csak egy fecni, hanem életút-terv. Mivel a bakancslistámon szerepelt, hogy könyvet írjak, a blogot használtam arra, hogy megmérettessek idegenek előtt, és hogy fejlődjön az íráskészségem. Reméltem, hogy egy szép napon, majd kialakul belőle egy könyv. Úgy tűnik ez a terv bevált.

Vigh Bori könyvet ír

Nagyon foglalkoztat a kérdés, hogy vajon hogyan fér össze a munka és az utazás. Hogy néz ki egy munkanapod, amikor úton vagy? Az ügyfeleid tudják, hogy népszerű blogger vagy?

Az úton sokszor mondják, hogy igyak még egy sört, vagy menjek el bulizni. Fizessek be erre vagy arra, hiszen nyaralok. Ilyenkor nagy mosollyal mondom: nem nyaralok, nekem most ez az életem. Ezt kimondani sokkal jobb, mint meginni azt a plusz egy sört. Az életemet úgy változtattam meg, hogy kevesebb munkaórám legyen, és kevesebb tárgyam, így tudok utazni.

Nem arról van szó, hogy út közben dolgozom, hanem munka közben utazom. Egy iroda helyett néha a tengerparton, néha egy Burger King előtt.

Az ügyfeleimmel nem szoktunk a blogról beszélni. Volt olyan, aki külön örült, hogy nem akkor dolgozom, mint ő, mert így a  “gép” 24 órában működik. De akadt olyan partner is, akinek nem tetszett, hogy nem veszem fel a telefont akkor, amikor ő szeretné. Ilyen ügyféllel itthon sem szívesen dolgozom. Az együttműködési szerződésben 12-24 órás válaszadási időt fektetünk le. Ez semmit nem változott azóta, hogy utazom. Így teljesen mindegy, hogy honnan dolgozom helyileg.

Azt sem szoktam nagyon mutogatni, hogy épp hol vagyok. Ha Skype megbeszélés van, akkor keresek egy nyugodt helyet, lehetőleg egy neutrális háttérrel. Nem hiszem, hogy jó lenne pálmafák alól beszélgetni, mert nem tükrözné a hozzáállásom, miszerint első a munka. Ez szó szerint is értendő: kora reggel szeretek dolgozni, hogy utána ez már ne nyomasszon.

A digitális nomádok lételeme a megfelelő technikai felszerelés és a jó internetkapcsolat. Út közben ezek fenntartása meglehetősen nehézkes lehet, kiváltképp, ha egzotikus tájakon utazgatsz. Nem nyomaszt ez a függőség?

Inkább földelésnek élem meg. Könnyű teljesen elszállni a normális civilizációtól egy karib-tengeri szigeten. Nem fogod elhinni, de örömmel ülök le sokszor dolgozni, hogy azokat az izmokat használjam az agyamban, amiket napközben nem szoktam. Egy kicsit gondolkozni stratégián, üzleten, számokon, és marketingen. Szeretem csinálni.

Szoktál szabadságra menni?

Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen életvitel mellett szabadságra menjek. Talán egyszer, majd ha Burning Man-re megyek. 🙂

Vigh Bori munka közben

Én azt hiszem, képtelen lennék arra, amire Te: hogy egyszerre utazzak és laptopon dolgozzak. Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki alkalmas legyen erre az életformára? Fejleszthető ez a képesség?

Először én sem tudtam elképzelni, hogyan fogok majd úgy dolgozni, hogy nem a megszokott pozícióban ülök (fejemen a fülesem, bal kéz felől kávé, jobb kéznél víz, lábam feltéve az előttem lévő székre, hogy ne fájjon a hátam).

Azt hiszem a kulcs az, hogy van egy kemény motivációm: az, hogy minden nap elmondhatom, hálás vagyok az életért, amit élhetek. Tudom, hogy ha nem dolgozom, akkor ez nem lesz meg.

Van olyan, amikor az ölembe veszem a laptopom, sóhajtok egyet, hogy dolgoznom kell. Aztán körbenézek, hallgatom az óceánt, vagy a madárcsiripelést, és elnevetem magam. Lehet, hogy dolgoznom kell, de nekem van a legszebb irodám a világon.

Persze lehet tudatosan is fejleszteni a motivációt és a fókuszt: érdemes például saját határidőket szabni. A legnehezebb feladattal kezdeni. Illetve elengedhetetlen, hogy minden zavaró tényezőt kiszűrjek erre az időre, mint pl. a Facebook, Skype. Ha egyszerre egy dologra koncentrálok, akkor 10-20-szor olyan gyorsan tudok haladni.

Utazni és dolgozni, ez jól hangzik, de jelenhet túlhajszolt életmódot is. Mi a helyzet a kiégéssel?

Szerintem a kiégést nem körülmények okozzák, hanem mentalitás – legalábbis a legtöbb esetben. Én is azok közé tartozom, akiknek soha nincs ideje, és ez akkor is így volt, amikor fő állás mellett még 5 helyen dolgoztam, és akkor is, amikor már nem volt fix munkahelyem. Ugyanez jellemző az utazásra is. Nagyon nehezen tudtam megtalálni annak a módját, hogy lelazítsak, hogy ne szervezzem mindig a következő célpontot, ne rohangáljak egyik helyről a másikra. Hogy igazán megérkezzek valahová…

Tavaly ősszel egy nagyon nehéz időszakot éltem meg a szakítás és a támadás után. Terápiára kezdtem el járni. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy mennyire könnyen kiégő személyiség vagyok. Pár hét alatt találtunk olyan eszközöket, amelyek segítenek balanszban maradnom: helyes táplálkozás, jóga, meditáció, zene, írás. Még ma is emlékszem a pszichológus arcára, amikor egy hónap után, büszkén elsoroltam neki, hogy minden nap jógázom, meditálok, szaunázok, vegán lettem, csontkovácshoz járok helyre tenni a gerincferdülésem, megtanultam ukulelézni, és minden nap írok. Láttam rajta, hogy azt gondolja: “még a pihenést is túlpörgi…”

Gondolom az, hogy több ezren olvasnak, nagy motivációt jelent. Milyen érzés a tudat, hogy sokak számára az írásaid fordulópontot jelentenek?

Úgy 3000 lájknál járhatott a blogom, amikor kezdett rajtam eluralkodni egy furcsa érzés. Azt hiszem a büszkeség átcsapott nagyképűségbe. Nagy mázli, hogy akkoriban dolgoztam egy hostelben, és takarítás közben Pál Ferit hallgattam. Az egyik ponton azt mondta:

Az a baj, hogy van olyan ember, aki feláll a színpadra, megrészegíti a reflektorfény és nem érti, hogy a vastaps nem neki szól, hanem a mondanivalójának.

Ez elért a szívemig, magamra ismertem. Emlékeztettem magam, hogy a számok, amiket látok a Facebookon vagy az Analyticsben, valódi embereket rejtenek. Rájöttem, hogy az olvasók az üzenetemet “követik”, nem pedig engem. Meghallgatják és beillesztik az életükbe oda, ahova való. A többi munkát saját maguk végzik el.

Egy étteremben felismert egy olvasóm. Korábban azt gondoltam, hogy ha valakit felismernek az utcán, nagyon menő, pedig az élményt közel sem éltem meg ilyen jól. Szinte alig tudtam megszólalni, és utána azon pörögött az agyam, hogy csak Budapesten rohangál X ezer ember, aki tudja a nevemet, és azt, hogy mi történt velem az elmúlt időszakban. Ismerik a gondolataimat, a véleményemet nagyon sok dologról. Végigolvasták az írásokat, amiket én terápiaként használtam magamon. Azon kaptam magam, hogy a találkozás után is arra figyelek, hogy hogyan ülök, hogy áll a hajam, és milyen hangosan beszélek. Erre nem számítottam. Ahogy ezek a találkozások egyre sűrűsödnek, úgy szokom meg én is szép lassan. Azt hiszem, most születik meg bennem az, hogy blogolni, felelősség. Ezt a felelősséget pedig jóra szeretném fordítani.

Vigh Bori énekel

Ha már felelősség… A blogon túlnyomórészt pozitív és inspiráló történetek jelennek meg. Sokkal ritkábban esik szó rossz közérzetről, magányról, félelemről, pénzügyi nehézségekről – vagy ha igen, akkor is pozitív kontextusba ágyazva. Milyen felelőssége van egy utazó vagy motivációs bloggernek, akinek a szavain több ezren inspirálódnak?

Egyszerűen nem tudok nem pozitívan írni. Az egyik posztom: a Keep Walking – akkor született meg, amikor nagyon csúnyán összetörték a szívem. Meg lett volna a lehetőségem arra, hogy azt mondjam, mindent elrontottam, mert hazajöttem egy fiú miatt, aki rendesen elintézett, de az nem vezetett volna jóra. Nem vagyok az a nyavalygós típus. Ezeket a történeteket én is nagyon nehezen élem meg, de  feleslegesnek érzem arról írni, hogy valami nem jó, úgy hogy utána nem oldom fel valahogy a feszültséget.

Ezt magánemberként is fontosnak tartom. Sok embert hallok panaszkodni, és elképedve nézem, hogy mennyi energiát fektetnek abba, hogy siránkozzanak, amikor ugyanennyi energiával képesek lehetnének megoldást találni a problémára.

Meddig folytatod az utazást és a blogot? És mi lesz utána?

Egyszer nagyon megijedtem, amikor megnéztem, hogy hányan olvasnak. Bepánikoltam, hogy egy olyan dolgot építettem fel, amiből nem tudok kiszállni. Mi van, ha nem akarok többet írni? Nem hagyhatom az olvasóimat cserben. Ez már megint a nagyképűségem volt.

Tudod, akkor mi lesz? Semmi! Ha nem szeretnék tovább blogolni, úgy érzem nem tudok már mit mondani, akkor abba fogom hagyni, ugyanis blogolni csak szívből lehet. És az olvasók majd mást olvasnak, engem meg szép lassan elfelejtenek. És ezzel nincs semmi baj.

Az utazás megtanít elengedni a kontrollt, hiszen sok dolgot nem lehet befolyásolni. A nyugati mentalitás, hogy az egész életünket kiszámoljuk, nagyon káros, hiszen az elvárások stresszhez, csalódáshoz és önbizalomvesztéshez vezetnek. Nem tudom megjósolni, hogy mi lesz a következő szenvedélyem, de az biztos, hogy csak olyan dologba fogok belekezdeni, ami ekkora örömöt hoz az életembe, amit ekkora motiváltsággal tudok csinálni. Mert élni, csak így érdemes.

Vigh Bori a tengerparton

Vigh Bori “Hogyan menjünk világgá” című könyvét megvásárolhatjátok a könyvesboltokban, vagy itt tudjátok megrendelni.

Utazómajom az Azori-szigeteken

Utazómajom – Interjú egy repjegyhackerrel

Kevesen tudnak arról, hogy az utazási oldalak, légitársaságok foglalórendszereinek hibáit kihasználva extrém olcsó vagy akár ingyen repülőjegyekre tehetünk szert. Még annál is kevesebb ember van, aki képes is ilyen manővereket véghez vinni.  Aki pedig birtokában van a tudásnak, az bizony utazik. Sokat. Hogy hogyan? Az Utazómajom oldal bloggere sorozatban tartja a telt házas előadásokat a témában.

Úgy tudom, egészen 2012-ig nem utaztál repülőn. Vissza tudsz emlékezni, mit gondoltál azelőtt az utazásról?

Tipikusan az az ember voltam, aki mások képeit nézve vágyakozott, talán néha még egy picit irigy is volt. Mivel elérhetetlennek tartottam az utazást távolabbi úti célokra, nem is foglalkoztatott különösen. A családdal nyaraltam korábban kétszer Horvátországban. Szándékosan nevezem nyaralásnak, és nem utazásnak, mert szerintem óriási különbség van a kettő között.

Mi hozta a szemléletváltást?

Úgy 2012 környékén lehetett, amikor a Blikkben megláttam egy reklámot, amelyen számos európai országba 70 Ft-ért kínáltak fapados repülőjegyeket. Nem akartam elhinni, hogy ilyen van, úgyhogy elkezdtem beleásni magamat az olcsó repülőjegy keresés fortélyaiba. A 70 Ft-os útra végül nem csaptunk le, de hamarosan már Londonba és Barcelonába szervezgettem az utat a barátaimnak. A spanyolországi kiruccanás annyira jól sikerült, hogy már akkor gondolkodtam a következő úti célon. Ezután nem volt megállás…

Különleges affinitás kell hozzá, hogy profi módon manipulálj a tényezőkkel. Hogyan bonyolódtál bele ebbe a szakmába?

Az életem minden szakaszában volt valami, amit fanatikusan műveltem. Kezdetben sakkoztam, majd számítógépes játékkal játszottam, pókereztem és jelenleg az utazásba bolondultam bele. A repülőjegy kereséssel először csak magamban foglalkoztam, majd az index fórumokon sok embert megismertem, akikkel segítettük egymást. Később olyan eszközöket fedeztünk fel, amik megkönnyítették a keresést. Néhány foglalási rendszer hibáját kihasználva tudtunk ingyen repülőjegyeket foglalni.

Utazómajom az Azori-szigeteken

OTA glich, Fuel Dump, Hidden city ticketing, Error fare – ezek csupán azok a kifejezések, amiket le tudtam jegyzetelni az előadásodon, mert megértettem (ami az elhangzottak kb. 1%-a). Ez egy szakma. Mit gondolsz, van jövője?

Ketté kell választani. Fuel Dump és a hasonló “trükkök” nélkül is lehet nagyon olcsón utazni. Ezek idővel mind működésképtelenné válnak, ahogy kikerülnek egyre nagyobb fórumokra. Persze mindig lesznek újabb rések, ami után egy szűk réteg folyamatosan kutat. Ehhez kell a szakmai hozzáértés és a bizalmas közeg, akikkel együttműködsz. Ilyen csoportokba nagyon nehéz a bejutás és rengeteg energiát emészt fel. És persze az a lényege, hogy titkos.

A dolog publikus része, hogy A-ból B-be pillanatok alatt megkeresem a bárki által foglalható legolcsóbb repülőjegyet. Jó eséllyel nem lesz extrém jó ár, de mégis a piacon az adott pillanatban elérhető legjobb ajánlat. Ez a “travel agent” szakma, de ahhoz, hogy ebben dolgozzak, már papír is kellene.

Szerinted a légitársaságok alkalmaznának repjegy-hekkereket, hogy javítsák ezeket a hibákat? Te elvállalnál egy ilyen felkérést?

Alkalmaznak. Folyamatosan próbálják betömni ezeket a lyukakat. Szerencsére egy bizonyos erőfeszítés után nem éri meg nekik többet rááldozni, hiszen amíg csak kevesen használják ki a hibákat, a veszteség kisebb, mint amit a megelőzésre kellene fordítani. Nem vállalnék ilyen felkérést, azzal olyan embereket “köpnék” szembe, akiknek nagyon sokat köszönhetek.

Az előadásodon elhangzott, hogy sok olyan ‘titkos’ fogás van, amiről nem beszélhetsz, mert ha a légitársaságok rájönnek a hibákra, akkor Ti magatok sem tudjátok kihasználni. Az Utazómajom blog és a hozzá hasonló rendkívül népszerű oldalak nem ártanak ennek? Milyen típusú hibákról beszélhetsz, és milyenekről nem?

Amikről beszélhetek, azok kikerülnek az oldalra. Sajnos a legjobb ajánlatok a legtöbbször a polcon porosodnak. Olyan trükkök vannak benne, amiket egy laikus nem is értene, felhívná rá a légitársaság figyelmét, és gyakran a leutazásakor is szükséges némi háttér információ. Mozgolódik egy-két külföldi oldal, hogy megosszon ‘titkos’ fogásokat, reméljük, hogy erre nem fog sor kerülni. Szerencsére ahogy betömnek egy lyukat, egy másik keletkezik, amit előbb vagy utóbb meg fogunk találni.

Több évnyi munkád van abban, hogy ilyen profi szintre jutottál az olcsó repjegy-szerzésben. A blogodba még egyszer ennyi energiát belefektetsz, jóformán a semmiért. Megtarthatnád magadnak és a szűk ismerősi körödnek ezeket az akciókat, Te mégis megosztod ezeket a világgal az utazókedvűek mérhetetlen örömére. Miért hoztad létre a blogot? Mi a célod vele?

A közösségi média mindig is érdekelt. Hihetetlen erő van benne, óriási tömegeket mozgathat meg egy-egy bejegyzés. Ha csak az én példámat nézzük, sosem szerepeltem közönség előtt, nem ismerték a nevem, a Járatlan Utakon Fesztiválon pedig számomra hihetetlen módon annyi ember akart bejutni az előadásomra, hogy a folyosón sem volt már hely. Tehát egyrészt a bloggal a közösségi média iránti érdeklődésem csillapítom, illetve nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ennyi embernek tudok segíteni az olcsó utazásban, ami által rengeteg élménnyel gazdagodnak.

 Utazómajom a tengerparton

Hogyan jött az Utazómajom elnevezés? Mit jelent a fejjel lefelé lógó majom a logótokon?

Rajongok a majmokért. Egy olyan nevet szerettem volna kitalálni, amit ha valaki meghall a Boráros téren, még a Blahán is emlékszik rá. Megszámlálhatatlan utazós blog van már magyar viszonylatban is, amelyeknek a nevük egy-egy karakterben tér el, de mind szinonimái a másiknak. Az utazómajom egyszerre megbotránkoztató, vicces, könnyen megjegyezhető. A piros majom nem volt tervezett, gyorsan el akartuk indítani a blogot, és ezt tudtuk összerakni pár óra alatt. Repülőzsiráftól kezdve hátizsákossólyomon át sokminden szóba jött egyébként…

Egyedül csinálod a blogot, vagy egy csapat áll mögötted?

Kezdetben négyen csináltuk. Az első 1000 kedvelés nagyon lassan jött, gyakorlatilag nulla visszajelzéssel. Később a társaim másba fogtak, nem érdekelte őket olyan fanatikusan az oldal, mint engem, így egymagam maradtam. Egyre több időt igényelne, viszont a munkám miatt korlátoltak a lehetőségeim, ezen kívül még a saját utazásaimat is meg kell szerveznem. Az utazás közben sokat videózok, szeretnék igazán minőségi videókat készíteni, erre is nehéz időt találnom. Jelenleg 5 ország videóinak nyersanyaga áll a merevlemezen.

Mik a hosszabb távú terveid a bloggal és a “különleges szakmáddal”?

Magyarország legismertebb utazós oldalává szeretném bővíteni az Utazómajmot. A közösségi média erejére visszatérve – legalább egyszer szeretnék meglátni egy idegen embert amint a telefonján az én oldalamat olvassa! 🙂

Költséghatékonysági tippeképrt, real-time ajánlatokért, valamint extrém olcsó és elárazott repjegyekért kövessétek figyelemmel az Utazómajom Facebook oldalát!

Utazómajom

Bárpultosból utazó filmes – Interjú Baráth “Mixtreme” Leventével

Következő történetünk egy srácról szól, aki tizenkét évnyi pultozás után döntött úgy, hogy életmódot vált. A vágyott új szakma nem más, mint maga a kaland, szabadság és a kreativitás, a bibi csak épp annyi volt, hogy a nulláról kellett kezdeni. Főállású vendéglátózás mellett kemény tanulás és rengeteg ingyen meló kellett ahhoz, hogy dobbantani tudjon… Élményeiről, dilemmáiról a kezdetektől fogva blogol, történeteiből egy folyamatos, mélyen inspiráló flow-élmény bontakozik ki. Levi ma már keresett utazó filmes: többnyire kalandtúrákat szervező irodákkal dolgozik. Az Emberi kísérlet c. blog szerzőjét faggattam.

Hogyan kerültél a pult mögé?

A pályaválasztás idején sportoltam, a fősulit hamar abba is hagytam miatta. A sportolás végül különböző okokból kifolyólag nem jött be. Akkoriban ismerkedtem meg egy mixerrel, aki világbajnoki bronzérmes és Európa-bajnok volt ebben a szakágban, és ez nagyon inspirált. Végül egy mixersuliban kötöttem ki. Ebben kiélhettem a kreativitásom, és buli volt a meló, nagyon élveztem, jó is voltam benne. Feljöttem Budapestre, underground szórakozóhelyeken dolgoztam, 23 évesen pedig már Budapest akkori leghíresebb klubjában üzletvezető-helyettes voltam. Végül ők bezártak, én pedig helyről helyre vándoroltam…

Az elején tehát lelkesedtél a munkádért. Mitől változott ez meg?

Eleinte nagyon élveztem, átbuliztam az éveket, összesen 12 évet dolgoztam a vendéglátásban. Bennfentessé váltam egy csomó szórakozóhelyen, személyesen ismertem zenekarokat, a keresetemre sem lehetett panasz. Aztán egy idő után elkezdett ismétlődni minden, és már kezdtem unni ugyanazokat a sztorikat, elkezdtem többre vágyni: hétvégékre, nappali programokra, állandó barátnőre…

[dfd_single_image image=”18203″]

A blogon beszámolsz egy fájdalmas szakításról. Az ezt követő nehéz időszak nagyot lendített a személyiségfejlődéseden, és ekkor találtad meg az igazi utadat. Mi történt akkor?

Annak a lánynak nagy érdeme volt abban, hogy némileg konszolidálódjon az életem. Együtt elkezdtünk felépíteni valamit, a szakítás után viszont az egész világom porig égett. Ott álltam egyedül, körbenéztem és nem volt körülöttem semmi és senki. A barátaim már többnyire családosak voltak vagy párkapcsolatban éltek, nem hívogattak bulizni, hogy hamar átlendüljek a szarságokon. Én pedig túl hosszú ideig siránkoztam és anyukám már nem bírta nézni, végül megfűzött, hogy menjek el vele nyaralni. Itt történt a fordulat.

Dzsip-szafarin voltunk, hetvennel suhantunk az erdőben a fák között, az utasok azt se tudták mibe kapaszkodjanak, én meg a plató tetején álltam, fél kézzel kapaszkodtam, a másikkal meg fotóztam. Ez volt a pillanat.“

Még aznap este, mikor visszaértünk a szállodába rávetettem magam a netre, és elkezdtem kutatni, miképp lehetne a munkám, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Azt hiszem az egész kulcsa azonban az volt, hogy teljesen egyedül voltam, nagy világfájdalmamban nem foglalkoztam senkivel, csak magammal és a sebeim nyalogatásával. Talán életemben először, úgy igazán magamra figyeltem. Ha megvan, mit szeretnénk csinálni, már ’csak’ csinálni kell… Ez pedig nagyon-nagyon nehéz, ezzel tisztában vagyok, sok dologba kezdtem már, amit aztán végül feladtam.”

Korábban több különböző vállalkozásba is belekezdtél, kevés sikerrel. Mi hiányzott akkor a megvalósításhoz?

Nagy részük valószínűleg azért vallott kudarcot, mert egyik sem az én utam volt. Próbálkoztam programozással, vendéglátóhelyet is akartam nyitni, de minden befuccsolt. A legtanulságosabb próbálkozásom a fotózás volt: régi álmomat valóra váltva, vettem magamnak egy fényképezőt, és kattintgattam is megállás nélkül. Az akkori párom viszont nem támogatott benne, ezért egyre kevesebbet fotóztam és lassan elkopott az egész. Nem figyeltem a saját igényeimre, s külső elvárásnak rendeltem alá magam…

Mi változott azóta, hogy most mégis sikerül?

Egyrészt az, hogy tényleg imádom az új utam, igazi, őszinte szenvedéllyel csinálom a filmjeimet, és küzdök a céljaimért. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy amíg én nem vagyok boldog, mást se tudok azzá tenni. Talán furcsán hangzik, hogy ez adta meg a kitartásomat, de visszagondolva szinte az összes kapcsolatomnak a végét az okozta, hogy frusztrált voltam és megfelelési kényszer gyötört. Nem a saját utamat jártam, önbizalmam se volt sok, próbáltam a páromnak megfelelni, magamra erőltetni valami olyat, ami nem én vagyok. Naná, hogy kudarc lett a vége. Most már tudom, hogy első körben nekem kell boldognak lennem, csak úgy fogok tudni boldogságot adni másnak.

Hogy ment az átmeneti időszak a pultozás és filmezés között? Gondolom, nem egyik napról a másikra váltottál.

A vendéglátásban töltött utolsó pár hónapom alatt már nagyon sok filmes melóm volt, de mégsem annyi, hogy biztonsággal megélhessek, viszont a főállásommal már nem fért össze időben a kettő, ezért lecsippentettem a munkaidőmből néha. Ettől a kevéstől a filmjeim nem készültek jobban, viszont a melóban követtem el olyan hibákat, ami miatt azt hittem, egyből ki is rúgnak. Ekkoriban már úgy éreztem magam, mind egy láncravert vadállat, igazi düh kavargott bennem, amiért nem csinálhatom azt, amit igazán szeretnék. Ez persze a filmezésre is kihatott: nem tudtam olyan lelkesedéssel dolgozni, mint korábban, így még lassabban haladtam a melókkal.

Képes voltál egy tengeren túli utazást visszautasítani azért, hogy a helyette kapott pénzből fejleszd az eszközparkodat.  Hogy érzed, mennyit számít az önfegyelem ebben a folyamatban?

Ez relatív. Abban a pillanatban ezt éreztem helyesnek. Így lett új kamerám, ami a mai napig a legfontosabb eszközöm és komoly minőségi ugrást tett lehetővé. Az is lehet persze, hogy ha akkor elutazok messzire, már meg lenne az a filmem, ami meghozta volna a boom-ot. Én az egyikben hittem, Te a másikban.  Az igazi önfegyelem ahhoz kell, hogy amikor hullafáradtan hazaérsz, és semmihez sincs kedved, odaülj a géphez és tanulj, dolgozz tovább.

[dfd_single_image image=”18205″]

2014 őszén írtad először, hogy tervezed a kilépést, de végül 2015 decemberében jöttél el végleg a munkahelyedről. Hogy jutottál el a felmondásig?

Elkezdett nagyon felpörögni minden. Az év elején még csak privát útjaim voltak, kiugrottam 1 napra Párizsba megünnepelni a szülinapom, aztán március végén egy ismerőshöz Rómába. Itt felvettem egy csomó anyagot is, de megvágni már nem volt időm, mert mikor hazatértem, elárasztottak melóval… Pillanatok alatt el is érkezett az ősz, és akkor jött a legnagyobb meglepetés. Egy nap ott állt egy e-mail egy utazásszervező cégtől, hogy mehetek velük Izlandra videósnak, ha el tudok szabadulni. Életem egyik legcsodálatosabb útja volt: Izland egyszerűen lenyűgöző, alig várom, hogy visszamenjek. Ezen az úton megismerkedtem valakivel, aki hazatérésünk után megrendelt 4 filmet tőlem.

Annyira betemetett a munka, hogy végül decemberben hirtelen lebetegedtem. A túlterheltség döntött le a lábamról. Az otthon töltött pár nap alatt számot vetettem, és arra jutottam, az egészségem mindennél többet ér, ráadásul már nagyjából annyit keresek a filmezéssel, mint a főállásommal, ideje egyiktől megszabadulni. Az meg nem volt kérdés melyiktől…

“Beléptem és ott ült mindkét főnököm egy asztalnál, ezt jelnek tekintettem. Kértem őket, hogy beszéljünk, odaültem, és felmondtam”

Volt valami az “előző életedben”, amit úgy érzed, be kellett beáldoznod?

Hát igen: a társasági élet. Amióta elkezdtem filmezni, nagyon kevés időt töltöttem emberek, barátok között, a rögeszmémmé vált, hogy kitörjek. Mivel azelőtt szinte nyüzsögtem, nagy volt a kontraszt. De azt hiszem, nem szenvedtem maradandó károsodást… Most, hogy megint csak egy munkám van, etéren is visszatérhetek a normális kerékvágásba, van időm a barátaimra, szüleimre.

Új élet ide, vagy oda, s hogy az elmúlt két és fél évben többször kellett elhagynom a komfortzónámat, mint a korábbi életemben összesen, még mindig van bennem félsz ezekben a helyzetekben.”

Mi lendít túl ezeken?

Nemrégiben a Havazin c. műsorral voltam forgatni Franciaországban, majd megérkezés utáni napon indultam is tovább – szintén videózni – egy túlélő túrára a vadonba, január közepén. Néhány luxusszállodában eltöltött nap után a hátam közepére se kívántam, hogy sátorban aludjak a mínusz akárhány fokban. Ahogy közeledett az út, elkezdett tele lenni a gatya, „te jó ég, meg tudom csinálni”?  Mivel azonban már igent mondtam, nem volt más választásom. Ilyenkor előhúzom a pozitív hozzáállást, és elkezdek azon agyalni, milyen feladatok, kihívások várnak rám, és végiggondolok mindent, amire csak számítani lehet. Ez a végiggondolás pedig pontosan azt eredményezi, hogy ott már kellően felkészült leszek fejben, hogy kihozzam magamból a maximumot.

Az első blogposzt óta sok idő telt el, és ahogy elindultál az outdoor videózás irányába egyre jobban kinyílt előtted ez a világ. Össze tudod foglalni, hogy honnan-hova jutottál?

Rengeteget fejlődtem, rengeteg tekintetben. Hobbivideósként kezdtem, most pedig ebből élek, miközben ingyen utazom, és kereskedelmi tv csatornákkal is forgatok. A tanulási folyamat természetesen még mindig tart, de egyre közelebb jutok az egyik célomhoz, hogy olyan színvonalú filmeket tudjak készíteni, melyek mondjuk egy hegyifilm-fesztiválra nevezhetők.

Szellemileg is rengeteget léptem előre, egy gyámoltalan, siránkozó kisfiúból harcos férfivá váltam, és bár szeleburdi vagyok ma is, a céljaimat minden körülmények között képes vagyok elérni. Hit és önbizalom tekintetében is megmutatkozik a változás, most már elhiszem, hogy bármit meg tudok valósítani az életemben amit akarok, és az önbizalmam is épülőben van, érzem is azon, ahogy az emberek hozzám állnak.

Vannak olyan bakancslistás tételek, extrém élmények, amiket a videózásnak köszönhetsz?

Igen: futottam napfelkeltében a tengerparton, ültem helikopteren, utaztam rally autóban, láttam sarki fényt… Ezen kívül siklóernyőztem, via ferrataztam, bouldereztem, raftingoltam,  tengeri kajakoztam, ültem kétéltűn, kóstoltam bálnahúst, szarvasgombásztam, megpróbáltam ráálni egy highline-ra, hótalpaztam, voltam Európa legrégibb sóbányájában és legnagyobb jégbarlangjában, elkezdtem motorozni, jártam a Rax fennsíkon, Dolomitokban, Provence-ben, a Cote d’azuron, az Isztrián, és még Montenegró partvidékén, valamint Izlandon.

[dfd_single_image image=”18204″]

Akiben van annyi kurázsi, hogy elinduljon egyedül a világ körül, azt a nőt nem kell félteni – Female Yeti

Zsuzsi már gyermekkorában megtapasztalhatta, milyen a szabad utazás, és ezek a korai élmények nagy hatással voltak világszemléletére. Családjával, egy Volkswagen kisbuszban járta be Európát, felnőve pedig közgazdász diplomáját elhajítva a szabad élet felé vette az irányt, és belépett a “rendszeren kívüliek” népes közösségébe. Interjú Female Yetivel.

Mesélj a gyerekkori Volkswagenes kalandodról!

5 éves voltam. A szüleim mindig is szerettek volna messzire utazni, leghőbb vágyuk az volt, hogy eljussanak Nordkappára, Európa legészakibb pontjára. De közbejöttek a gyerekek: a nővérem meg én. Úgyhogy amikor elég nagyok lettünk hozzá, egy nyári szünetet kihasználva becuccoltak minket a kocsiba és útra kelt a család északnak. Mielőtt elindultunk, Anyuék felkészítettek minket arra, hogy nem lesz pénzünk semmire az út alatt. Az összes ételt Magyarországról vittük, gleccserfolyókban fürödtünk és játékként csak a 3 rózsaszín párducomat vihettem. Néhány éve mesélték csak el, hogy mennyire nehéz volt minket nézni, amikor a testvéremmel kézen fogva, csendesen csodáltuk a csilli-villi kirakatokat, és ők semmit nem tudtak nekünk venni. Ennyi év után már nem is emlékeznék, ha vettek volna bármit is akkor. Most pedig itt ülök a világ másik végén egy szál hátizsákkal, úgyhogy azt hiszem, egy életre szóló szemléletet kaptam akkor.

A bakancslistád több pontján is szerepel a szüleiddel közös élmény. Ők mit szólnak most ahhoz, hogy világgá mentél?

Anyu persze aggódik, Apu helyett is. Skype-olással és sűrű Facebook updattel igyekszem lent tartani a vérnyomásukat. Ők azonban soha nem hátráltattak semmiben, nem tiltottak meg semmit, nem próbáltak befolyásolni, és most sem teszik. Talán ezért is tanultam meg meghúzni a saját határaimat, kiállni az elhatározásaim mellett.

[dfd_single_image image=”18230″]

Magyar közgazdászból londoni takarítónő, bébiszitter majd bárpultos lettél. Hogyan lettél üzemeltetési koordinátor a BBC-nél?

A BBC fő épületében található bárban kaptam munkát, aztán gyorsan tanultam az angolt és kerestem a lehetőségeket. Úgy egy év után pedig elindultam a ranglétrán felfelé. Ebben a szerencse, ambíció és személyes kapcsolatok komplex elegye volt segítségemre.  Kitanultam egy új szakmát: a mi csapatunk volt felelős azért, hogy a BBC a nap 24 órájában zavartalanul menjen élőben. A nagyobb, sikeres show-k lebonyolításáért (Children in Need, Strictly Come Dancing, stb.) díjakat is kaptunk.

Azóta is ezzel foglalkozol?

2015 szeptembere óta nem dolgozom, csak utazom.

Sokakban – érthető módon –  megfogalmazódik a kérdés hasonló történetek hallatán: miből finanszírozod az utazásaidat?

Másfél évig gyűjtöttem. Minimalizáltam a költségeimet az élet minden területén: kevesebbet utaztam, nem jártam bulizni, mindenből a legolcsóbbat vettem. Ruhát is csak akkor vásároltam, ha nagyon szükségem volt rá. Mindenhova biciklivel jártam és sok mindent eladtam E-bayen… Vagyis mindent, amim volt, az álmomnak áldoztam.

Ezek szerint nem dolgozol út közben?

Nem dolgozom, a másfél év alatt félretett vagyonomból élek és utazom. A munkához leginkább hasonlító tevékenységem az, hogy vezetem a blogot. Nagyon sok időt elvesz ugyan, de élvezem. Ezen kívül önkénteskedtem Nepálban, és Kambodzsában is ezt tervezem, de ezt nem nevezném munkának.

[dfd_single_image image=”18232″]

Nem sokkal a nagy földrengéskarasztrófa után érkeztél Nepálba. Miben tudtál nekik segíteni?

Egy iskolában tanítottam angolt. Valamint az üzemeltetési koordinátoros tapasztalataim (jártasság a munkahelyi egészségvédelemben, munkavédelemben és katasztrófahelyzetekre való felkészülésben, stb.) segítettek abban, hogy felismerjem: a nepáli embereknek és iskoláknak gyakran sajnos gőze sincs arról, mit kell tenni egy váratlan veszélyhelyzet esetén. Így hát összeállítottam egy katasztrófatervet, elméleti és gyakorlati “földrengés órákat’ tartottam  az egész iskolának, valamint ösztönöztem őket, hogy tanítsák barátaikat és a szüleiket is.

Az önkénteskedéssel tehát nem kerestél pénzt. Mit teszel, ha elfogy a tartalékod és nem tudsz tovább utazni?

Különféle blogokon általában azt mondják, ha kijön az ember napi 25$-ból, az nagyon jó. Ez Ázsiában könnyedén megtehető, így kitartok még egy darabig… George Mallory hegymászó jól megfogalmazta, ahogy én látom a pénzt:

Nem azért élünk, hogy együnk és pénzt keressünk. Hanem azért eszünk és keressük a pénzt, hogy élvezzük az életet. Erről szól az élet, és ezért élünk.

Ha elfogy a pénzem, hazajövök. Nem félek ettől, hiszen minden egyes napot ajándéknak élek meg. Nem tartom magától értetődőnek, hogy jelenleg ilyen életformát élhetek. Kiélvezek minden pillanatot, amennyire csak lehet, aztán amikor vége akkor vége.

Szingli utazó blog – miért tartod fontosnak ezt kiemelni? Mit jelent számodra szinglinek lenni?

Már egy jó pár évvel az utazás előtt is szingli voltam, úgyhogy ez a “tulajdonságom” régóta elkísér. Sokat tanultam magamról, amióta egyedül vagyok. A legfontosabb az, hogy egyedül is boldog tudok lenni. Ez szerintem nagyon fontos az ember életében, akár van párja, akár nincs. Igaz, ha kapcsolatban van az ember ezt sokkal nehezebb elérni.

Ha lenne párod, akkor is utaznál?

Ha akkor jött volna a pasi, mielőtt elhatároztam, hogy útra kelek akkor lehet, hogy nem. Ha találtam volna olyan pasit, akivel érdemes lett volna letelepedni akkor talán megtörtént volna.. De ha az elhatározás után jött volna, akkor nincs megállás: akár velem tart, akár nem.

Meg tudod fogalmazni, hogy vársz ettől az utazástól?

Mindent és semmit. Azt hallottam, hogy az ilyen nagy utak megváltoztatják az embert egy életre. Úgyhogy talán nem is várok semmit, csak kíváncsi vagyok, merre visz. De ha nem változik, az sem gond, hiszen már az hihetetlenül jó érzés, szabad vagyok.

Mesélj a csúcsélményeidről. Mi volt a legextrémebb kalandod?

Marokkó egy elhagyatott részén másztunk egy nagy sziklafalat. A társam legnehezebb szakasz előtt egyszer csak annyit mondott, hogy gond van, és nekem kell ezen a szakaszon előre másznom. Ránéztem, de nem kérdeztem semmit, láttam mindent a szemében. Nem volt választás. Lemászni képtelenség lett volna, és már nagyon magasan voltunk. Ő annyira gyengén volt bebiztosítva, hogy ha hibázok akkor vége mindkettőnkek. Egy másodperc ledermedés után a túlélés vette át a gondolataimat. Nem emlékszem hogyan, de megcsináltam. Mindössze egy éve tanultam mászni akkor. Amikor már biztonságban voltunk, annyit káromkodtam meg szidtam őt, hogy percekig nevettünk. Igaz, nem volt vicces szituáció egyáltalán.

Több helyen írod, hogy sokat jelentenek számodra a hegyek és a túrázás. Miért? Mit érzel, amikor hegyet mászol?

A hegyvidék valahogy az életem része lett az Everest Alaptábor óta. Minden fekete és fehér a hegyekben. Olyan döntéseket kell hozni, amelyek kivétel nélkül fontosak és jelentősek. Az élet minden nonszensze eltűnik. Ez az egyetlen hely, ahol az agyam teljesen kikapcsol. Órákat, napokat tudok menni egy gondolat nélkül…

Melyik volt a legnehezebb túrád?

Az egyik legnehezebb talán a London-Brighton túra volt, amikor 27 óra 59 percet sétáltam non-stop. 100 km. Több mint egy hét volt, mire újra normálisan tudtam járni ezután.

A másik a Manaslu-kör volt: a legnehezebb napot – az 5000 méter feletti hágó átszelését – súlyos magashegyi betegség tüneteivel,  hasmenéssel, hányással és fefájssal kellett végigszenvednem.

2015 szeptembere óta vagy úton. Merre jártál azóta, és mik a terveid?

Nepálban önkénteskedtem és túráztam 3 hónapig, aztán amikor lejárt a vízumom, megvettem a legolcsóbb repjegyet, ami csak volt. Így jutottam el Bangkokba. Rá két napra egy online kvízen nyertem egy utat Balira, úgyhogy ott is töltöttem 5 napot.  A következő hetekben bejártam Thaiföldet, februárban pedig irány Kambodzsa. Csatlakozom a Smiles of Cambodia nevű magyar alapítvány csapatához, hogy önfenntartó iskolát építsünk a helyi gyerekeknek. Hogy ott meddig maradok és merre tovább, erre már nincs terv.

Milyen óvintézkedéseket ajánlasz az egyedül utazó nőknek?

Akiben van már annyi kurázsi, hogy elinduljon egyedül a világ körül, szerintem azt a nőt már nem kell félteni.

[dfd_single_image image=”18231″]

Cégvezető, kalandor, expedíciós hegymászó és celeb – interjú Klein Dáviddal

Klein Dávidot a legtöbben a médiából ismerik: expedíciós hegymászó, aki több nyolcezrest is meghódított már, de az Everestet 150m-rel a csúcs alatt kellett feladnia. Mivel expedícióit általában nagy cégek szponzorálják, sporttevékenységét jelentős média visszhang kíséri. Számomra azonban ő elsősorban utazó és másodsorban hegymászó: ő volt a „mentorom”, aki bevezetett az utazgatás elméletébe és filozófiájába.

Kevesen tudják róla, hogy legalább annyira – ha nem jobban – szeret utazni és stoppolgatni, mint hegyet mászni. A különbség az, hogy az utazáshoz nem kell pénz, ezért lehet csendben is csinálni – nem így az expedíciós hegymászást. Hallgassátok hát Dávid történetét.

Azt tudjuk, hogy már gyerekkorodban elkezdtél mászni. Mi a helyzet az utazással?

Kalandvágyó gyerek voltam. Szerettem a tesiórákat, szerettem erdőbe járni, mindig kértem a szüleimet, hogy vigyenek el kirándulni. Szerettem tábortüzet rakni, nyársat faragni, meg hasonlókat. Ebből alakult ki a szikla- majd hegymászás szeretete is: megvolt benne a kaland, fizikai erőfeszítés, bajtársiasság, erdő, szép természeti környezet. Minden, ami egy kalandvágyó fiatalnak kellhet.

A stoppolás már gyerekkoromban erősen jelen volt az életemben: tanúja voltam, amikor a bátyám és a nővérem el-el mentek stoppolni, sőt az édesapám is – aki egyébként pszichológus – nagyon sokat stoppolt: így járta be Európát, amikor ki tudott jutni az országból. Sok történetet hallottunk tőle, ez mindig valami pozitív felhangú dolog volt a családunkban. Sokkal később édesapámmal még kettesben is stoppoltunk, sőt még a motorra is felült mögém Indiában.

[dfd_single_image image=”18219″]

Mesélnél az első komolyabb utazásaidról?

Annak idején, amikor elkezdtem a kalandozást, egy balatoni nyár vagy szlovákiai stoppolás igazi nagy, csavargó utak voltak. Tudom, hogy nem mentem messzire, de úgy emlékszem vissza ezekre a kalandokra, mint manapság egy igazi expedícióra.

Az első, objektív mércével is komolyabbnak tekinthető utam az volt, amikor elmentem az USA-ba 16 évesen egy évre. Ez az út kulturálisan is nagyon erős hatással volt rám, hiszen a rendszerváltás utáni, szocializmus végi, úttörőtáboros világból egyszer csak belecseppentem ebbe a nagyon másféle kultúrába. Én is csodabogárnak számítottam ott, és nekem is nagyon új és más volt minden.

A legendás New-York – San Francisco is megvolt…

A kedvenc stoppos élményem is Amerikához kapcsolódik: 2002-ben egy Anna nevű lánnyal mentünk ki az Egyesült Államokba és végig stoppoltuk a New York – San Francisco útvonalat. Európában mindig egy kicsit az volt az érzésem, hogy ha megunom, bármikor hazasétálok. Bár országról-országra érzékelem a változó hangulatokat, színeket, szokásokat, van egy erős, egységes alap-hangulat: mindenhol hasonló az infrastruktúra, nem tudsz lemenni a térképről. Az USA-ban stoppolgatva azonban az volt az érzésem, hogy na, innen nem sétálok haza… Iszonyatos távolságok vannak, erős a „kitettség érzése” (mint a mászásban) és ezért is fantasztikus érzés volt átszelni az egész kontinenst.

Van még ilyen “top” stoppolós élményed?

A másik kedvenc utam néhány éve volt: Budapest – Marokkó. Egy Daria nevű szentpétervári lánnyal a hideg elől menekültünk délre. Nagy érzés volt keresztül szelni Európát, a télből a tavaszba, majd át a nyárba. Amikor a Tarifa – Tangier átkelőhelynél megláttam a tengert, mindent elhajítottam és berohantam a vízbe. Életem talán legerősebb katarzis élménye volt.

Miért szeretsz annyira stoppolni, mit ad neked ez az utazási forma?

Szeretem a bizonytalanságot. És szeretném otthon érezni magam: itt, a világban. Számomra az úton levés hozza meg azt az érzést, hogy otthon vagyok, a helyemen vagyok. Amikor stoppolok, folyamatosan érzem, hogy a világ bizonytalan, fura, változó és elasztikus körülöttem. Számomra a bizonytalanságnak nincs negatív előjele: organikus, indázó, talán veszélyes is, de nagyon szép… Olyan, mint a világ körülöttünk: a bokrok és fák, a dombok vonalai. Ezek mind-mind sokféle módon ívelnek, és ha ezt megpróbálom rendszerbe szedni, strukturálni, az számomra olyan, mintha az életet megpróbálnám lealacsonyítani a félelmeim szintjére. Amikor ezen kapom magam, akkor azt mondom, hogy inkább szeretnék felnőni az élethez, ami bizonytalan. A stoppolás mindig emlékeztet erre: nem tudom, mikor fognak felvenni, hol fogok aludni, meddig fogok eljutni, és én ebben otthon érzem magam. Az utazás nem kényszer, hanem maga a cél.

[dfd_single_image image=”18221″]

Sokáig CouchSurfing nomád nagykövet voltál az érdi jurtádban. Hány utazó fordult meg nálad?

A CS-be véletlenül csöppentem bele. Szicíliába stoppoltunk egy barátnőmmel, út közben betértünk Rómába körülnézni. Úgy gondoltuk, hogy megjutalmazzuk magunkat, és – mint a luxus netovábbja – elmentünk egy hostelbe, hogy ágyban aludjunk egy éjszakát.  A tulajdonostól hallottuk először a kifejezést, és fogalmunk sem volt, hogy mit jelent. Amikor elmagyarázta, tudtam, hogy ez nagyon nekem való. Azonnal rákaptam, – bár nem a szörfölésre, mert az túl kiszámítható – később nagyon sokat hostoltam, több mint száz embert, az biztos.

Én magam nem is mindig vagyok ott, amikor “hostol a hely”, mivel afféle nomád életmódot folyatok. Sokáig nem volt kapu a kert körül, ahol a jurta állt, így szabadon jártak ki-be az utazók. Volt, hogy tele volt a jurta és egyszerre több sátor is állt a kertemben. Az expedíciók alatt gyakran ismerősöket bíztam meg azzal, hogy fogadják a felkéréseket a CouchSurfingen, amíg távol vagyok. A hely önellátó lett: így lettem nomád nagykövet.

 Hogyhogy volt egy jurtád? Mit jelentett számodra?

Nem vagyok egy aszketikus alkat. Szeretem a jó ételeket, kényelmes ágyat, jó borokat. Eltűnődtem viszont azon, hogy vajon tényleg kell-e egy 10-15 milliós lakást fizetnem egy életen át azért, hogy ne essen rám az eső, ne fázzam? A jurta egy kísérlet volt, és úgy tűnik, bejött. Amikor bent vagyok, akkor tényleg olyan érzés, mint egy lakás, de kívülről mégiscsak egy sátornak tűnik. Egyfelől házban vagyok, másfelől nem. Papíron ez létezik, vagy nem? Legális vagy illegális? Szeretem ezt a játékos bizonytalanságot.

A CouchSurferek szerették?

Persze. Az alapterülete nagyobb volt, mint a házé, kör alakú, gyönyőrű, organikus, fából meg nemezből van, középen egy kályhában ég a tűz, romantikus, különleges. Mindenki nagyon szerette. Sajnálom, hogy már nincs meg. Kiszolgálta az idejét szegény, 8 év után dőlt össze. Tervezem, hogy építek egy másikat.

Mostanában legfőképp a hegymászásra koncentrálsz, nagyobb utakra nem mentél. A hegymászó expedícióid azonban több hónapos utazások is egyben. Ilyenkor az utazás maga is számít, vagy kizárólag az expedíciókra összpontosítasz?

Szeretnék olyan expedíciókat megvalósítani, ahol a hegyet nem egy vegytiszta laboratóriumnak látom, hanem valaminek, ami beágyazódik egy országba, kulturális közegbe, sajátos hangulatba. Ezeken a rétegeken keresztül szeretnék haladni. Látni az ott élő embereket, nem csak úgy átgyalogolni rajtuk. Ezt azonban expedíciózás közben nem annyira engedhetem meg magamnak, mint amennyire szeretném. Ha két életem lehetne, szeretnék egyszerre expedíciós hegymászó is lenni, és emellett teljesen szabad csavargó.

És ennek mi az akadálya?

A hegymászás kicsit olyan, mint a szerelem vagy a költészet. Vagy az élet sója és értelme, vagy valami haszontalan hülyeség. Bár a végcélt tekintve abszurd és romantikus, a konkrét megvalósítást nézve rendkívül fegyelmezett szervezést, koncentrációt igényel. Nagyon komoly embert kell játszanom az expedíció előtt (kommunikációs stratégia, szponzorok, logisztikai háttér, stb.). Ehhez kell, hogy legyen egy telefonom, számítógépem, státuszom. Ezek a dolgok visszatartanak attól, hogy teljesen elengedjem a gyeplőt.

[dfd_single_image image=”18222″]

Hogyan élsz a hétköznapokban, hogy keríted elő a pénzt a drága expedíciókra, utazásokra?

3 lehetőség van arra, hogy ilyen, expedíciós viszonylatban olcsónak számító, ugyanakkor hétköznapi szemmel nézve drága expedíciókat valósítsak meg.

  • Vagy neked van pénzed – ilyen magyar expedíciós hegymászóról nem tudok.
  • Vagy hegyi vezető vagy, tehát olyan embereket viszel a hegyek közé, akik maguktól nem bírnának, nem akarnának nekivágni, vagy valamilyen okból hegyi vezetőt szeretnének igénybe venni.
  • Vagy szponzoraid vannak.

Miután az első lehetőség eleve kiesik, a második kettő közül kell választanom. Ha hegyi vezetőként indulok neki, akkor az expedíció előtt és után azt csinálok, amit akarok, de a hegyen nagyon komoly kompromisszumokat kell kötnöm. Ha viszont szponzorált hegymászó vagyok, akkor az expedíció előtt és után kötök komoly kompromisszumokat: az anyagi háttér megteremtése, szponzorkeresés, kilincselés, médiakötelezettségek. A hegyen azonban már azt csinálok, amit akarok. És miután a hegy az, ami számít nekem, az utóbbit választom.

Így hát kilincselsz, szerepelsz… Hogyan fér meg egymás mellett Klein Dávid, a cégvezető, a stoppos kalandor, az expedíciós hegymászó és a celeb?

Próbálunk békében élni, de nem mondom, hogy nincsenek feszültségek. Klein Dávid, a celebet általában kirakjuk a hidegbe az ajtó elé, szegénynek nagyon alacsony a megbecsültsége a Klein Dávidok családjában, ha már így fogalmazunk. Csak gondot okoz. Az egyetlen dolog, amit termel, az a pénz az expedíciózáshoz. Meg talán az, hogy eljárok iskolákba előadásokat tartani. Közel áll hozzám a pedagógia, elsősorban az alternatív megközelítések persze. A tévéműsorokat és interjúkat nem állhatom, de amikor iskolába mehetek vetíteni, azt szeretem.

A cégvezető már bocsánatosabb bűn. Nem vagyok egy tehetséges üzletember, nem egy fényes siker, amit csinálok. Viszont tényleg úgy érzem, hogy közben értéket is termelünk: pszichológiai, pedagógiai témákat feldolgozó könyveket adunk ki és személyiségfejlesztő, önismereti csoportokat szervezünk. A kiadó ráadásul egy kísérlet: próbálom megvalósítani a személyközpontú munkahelyet, ahova jó érzés bejárni vezetőként és alkalmazottként is.

Klein Dávid, a hegymászó és Klein Dávid, az utazó: itt van az igazi konfliktusa az életemnek. Ők valójában egy személy voltak, a többi inkább csak hozzám csapódott: bármikor el tudom őket engedni, nincsen igazi érzelmi kötődésem hozzájuk.

Az utazó és a hegymászó eredetileg ugyanabból a kalandvágyból, az autentikus élet kereséséből bontakozott ki, és mind a kettő nagyon-nagyon fontos számomra a mai napig. Most azonban sajnos egymás elől szívják el a levegőt. Próbálok úgy gazdálkodni, hogy valahogy mindkettőnek jusson, de néha attól félek, hogy egy idő után valamelyiknek meg kell fulladnia.

Ha már ilyesmiről beszélünk, van egy ötödik személyiségem is: régen sokat írogattam és ez mindig is nagyon érdekelt. Van bennem egy erős sejtés, hogy idős koromra vissza fogok térni a könyveimhez és egy írogató, idős csavargó leszek.

Hogyan képzeled el az idős korodat? Szeretnél egyszer megállapodni és letelepedni, vagy egész életedben mászol és utazgatsz? Megférnek ezek egymás mellett?

Valójában nincsenek kész elképzeléseim a jövőről, egy dolgot tudok biztosan, és ezért tudom, hogy tehetek is: hogy mindig azt csináljam, amire igazán vágyom. Azt már nem tudom befolyásolni, hogy ez mi lesz. Lehet, hogy szerelembe esek és csinálok egy gyereket. Felakasztom a függőágyamat két pálmafa közé Dél-Indiában és a tengerparton a gyerekkel játszom. Ez teljesen rendben van, ha ez az, ami tényleg jön belőlem. Az én felelősségem az, hogy észrevegyem, hogy valóban azt csináljam, ami a szívemből jön.

Mi az, amit legjobban szeretsz az az itthoni életedben, mit keresel az utazásokban?

Restellem ezt bevallani, de az egyik dolog, amit az itthoni életemben a legjobban szeretek, az a lustálkodás. Expedíciózás alatt meglehetősen aszketikus életmódot kell folytatnom: hideg van, korán kell kelni, harcolunk az elemekkel. Ezzel szemben itthon nagyon szeretek lustálkodni. Szeretem még ezt a pezsgő, kulturális életet is, ami Budapesten van. Nem vagyok egy városból kiábrándult figura. Amikor hazajövök, mindig azt látom, hogy van egy gyönyörű, sokszínű fővárosunk.

Az utazgatásban pedig minden mást: a szabadság megtapasztalása, a bizonytalanság, más kultúrákkal való megismerkedés, mély társélmények a közös utazások során, önmagam próbára tétele és mélyebb megismerése…

Mit gondolsz az utazgatás személyiségformáló hatásáról?

Én azt gondolom, hogy a leghasznosabb az lenne, ha nyár elején mindenkit kizavarnának az autópálya mellé egy útlevéllel stoppolni. Az Erasmus programot például nagyon jónak tartom. A saját bőrödön tapasztalod meg a különböző kultúrákat: más tesz minket boldoggá, szabaddá, mások az aggályaink, gondjaink. Biztos vagyok benne, hogy az utazgatás hatására csökkennek az előítéletek is. Ezek az élmények rugalmasabbá, nyitottabbá, – és lehet, hogy ezek most nagy szavak, de szerintem – jobb emberekké tesznek minket.

Sokan veszélyesnek gondolják az utazást. Egy expedíciós hegymászó nyilván kevesebb veszélyt lát ebben, mint egy átlag ember. Mit tudsz mondani azoknak, akik az aggodalmaik miatt maximum szervezett társas utakra fizetnének be?

Nem akarom letagadni, hogy vannak veszélyei és érzelmi kockázatai az utazgatásnak. Nagyon erős érzelmeket fogsz átélni és lehet, hogy ellopják a hátizsákodat vagy legurulsz a hegyoldalon. De gondoljunk bele: veszéllyel, kockázattal jár a szerelem is, a tudomány és számtalan más, fontos dolog. Kimozdulunk a komfort zónánkból, hogy megtapasztalunk valamit, amit eddig soha. Ahhoz, hogy ezt sokszor és sokáig megtapasztalhassuk, ésszel és felelősen kell csinálni, de csinálni kell.

Látni fogod, hogy az aggódás nem visz előre. Nem baj, ha lekésted a vonatot, és az sem baj, hogy nem tudod, hogy felvesznek-e a stoppal. Megtapasztalod, hogy más emberek másképp élnek és másért aggódnak.  Egy idő után otthonosabb, nyugodtabb ember leszel a világban.

[dfd_single_image image=”18220″]

Eladott mindent és világgá ment – A Sárga Ruhás Lány

Az következő írás szó szerint utazó interjú: A Sárga Ruhás Lány két tengeren átkelve, a Fülöp-szigeteki Palawan szigetről a főváros Manilán keresztül a vietnámi Ho Chi Minh városába történő utazása közben, különböző járműveken és várótermekben válaszolgatott kérdéseimre, végül írását Vietnámba megérkezve, egy helyi étteremben fejezte be.

A Sárga Ruhás Lány története szükségszerűen  magával ragad

Nem csupán azért, mert a szürke hétköznapokban csodás felüdülés legalább gondolatban együtt utazni vele, felmelegedni egzotikus, tengerparti fotóit nézegetve. Blogja egyúttal önismereti utazás is, tükör, melyet elém tart: ő megtette, cselekvésre váltotta álmát, világgá ment. Eladta mindenét, vásárolt egy csak oda jegyet, és nyakába vette a világot. Nőként, egyedül, hátizsákkal. Vajon megtehetném-e én is?

Azt mondják, nem kell utazónak születni, útközben válunk azzá. Rita szülei nem voltak világjáró kalandorok, nem jártak egzotikus nyaralásokra, sem bátorította senki arra, hogy hajmeresztő utazásokra vállalkozzon. Életében először 21 évesen járt igazán külföldön, egy barátnőjét látogatta meg Belgiumban:

“Akkor stoppoltam életemben először külföldön, akkor aludtam először az óceánparton sátorban, teljesen illegálisan. Ő mutatta meg nekem ezt az életformát. Nagyon megtetszett, de akkor még nem ment el az eszem.”

Ez az élmény meghozta a kedvét az utazáshoz, kiköltözött Londonba bébiszitterkedni, majd Európán belül tett kisebb utazásokat. Pár hónapot eltöltött egy indián rezervátumban Mississippiben, majd Marokkó, Kína, aztán nem volt megállás. Ázsia küszöbét átlépva minden megváltozott.

Ázsia megérintett és azóta is fogva tart. 2013-ban Thaiföld hatására, fogalmazódott meg bennem először, hogy világgá kellene menni. A tettleges elhatározás 2014 júliusában történt meg, amikor megbíztam pár ingatlan irodát a lakásom értékesítésével.”

[dfd_single_image image=”18145″]

Hogyan érezted magad az elindulás előtt? Milyen nehézségekkel, félelmekkel küzdöttél?

Rosszul. Nem attól féltem, hogy mi lesz majd az úton, azt tudtam, hogy minden jó lesz. Elindulni volt nehéz. És mindig az a nehéz. Amikor valahol kezdem otthon érezni magam, de mennem kell, az mindig nehéz. Ez nem lesz könnyebb, úgy vettem észre. A legnehezebb volt hajléktalanná válni, ott hagyni a lakásom, és a barátaim. Direkt nem búcsúzkodtam. Párszor megfordult a fejemben hogy mi a fenét csinálok, és hogy minek ez az egész. De szerintem ez normális. 🙂

Milyen szempontok alapján választottad ki az úti céljaid? Meddig van megtervezve az utad?

Tudtam, hogy Ázsia. Amióta először betettem ide a lábam, érzem, hogy ez az én világom. Ezen belül főleg Dél-Kelet Ázsiát választottam a hőmérséklet miatt, a változatossága miatt, és mert könnyű utazni és nem utolsó sorban pénztárcabarát. Szeretem a nyarat. A telet pedig egyáltalán nem. Mindenképp trópusi éghajlatra vágytam.

Az utam egyáltalán nincs megtervezve. Azokat az országokat tervezem meg nagyjából előre, ahova kell vízum. De gyakran még ez is változik. Szerintem egy ilyen utat nem szabad tervezni. Amikor terveztem mindig megbántam, mert másképp alakult a végén és azt kívántam, inkább ne lettek volna terveim.

Eladtad a lakásod, hogy utazgass. Minden pénzedet az utazgatásra fogod költeni?

Ezt még nem tudom. Ha úgy alakul, igen. Számomra csak ennek van értelme jelenleg. A tárgyak abszolút nem tesznek boldoggá. Rájöttem, hogy az élményeimmel másokat is gazdagíthatok, és ez sokkal nagyobb befektetés.

Az utazáshoz szerintem egyáltalán nem kell annyi pénz, mint sokan hiszik. Mármint ahhoz a fajta hátizsákos, szabad utazáshoz amit én művelek. Azt csinálom, amit a helyiek. Helyi kifőzdékben vagy utcán eszem, a tömegközlekedést használom, ha van rá mód, nem fizetek – vagy csak nagyon keveset – a szállásért, a repjegyekkel addig kalkulálok, amíg meg nem találom a szuper olcsó fapados járatokat, amiket összehangolok. Ha nem muszáj, nem repülök, hanem busszal vagy hajóval megyek inkább. Nem iszom, nem dohányzom, tehát ezekre nem kell költeni az út során sem (bár néha 1-1 sör bőven belefér). Ajándékokat nem vásárolok, csak olyan dolgot, ami tényleg kell.

Kb. 18 dollár naponta. Ha a repjegyeket is beleszámoljuk, akkor napi 25 dollár az átlagos költésem. Vannak olyan napok amikor szinte alig költök pénzt, mert például a tengerparton alszom egész nap, vagy utazom. Máskor pedig többet költök, mert kifogy a samponom, vagy kiderül, hogy kell vásárolnom még egy rövidnadrágot, mert keveset hoztam, vagy ilyesmi. De a végén kiegyenlítődik és megmarad a balansz. Egyébként ez a napi keret más backpackereket elnézve, még lehet, hogy sok is. Van olyan aki kevesebb pénzből él.

[dfd_single_image image=”18147″]

Van sejtésed arról, hogy mikor, hol szeretnél megállni?

Nem képzelem el a jövőt egyelőre. Abszolút a mának élek és próbálok úgy élni, mintha minden nap az utolsó lenne. Tele élményekkel, kalandokkal, emberi kapcsolatokkal, szeretettel. Addig szeretném csinálni, amíg jól érzem így magam. És szerintem sikerülni is fog. Ha elfogy a pénzem, majd dolgozok valamit. Az út során nem is kell keresni ezeket a lehetőségeket, szinte az ölembe pottyannak. Annyit tudok, hogy szeretnék megtanulni spanyolul és kínaiul. Tehát ezekre a nyelvterületekre még el kell látogatnom a jövőben.

Nem hiányzik a biztonság, a gyökerek, a tartósabb emberi kapcsolatok?

Biztonság? Biztonságban vagyok. Azt szoktam mondani, hogy nincs számomra nagyobb biztonság, mint az önmagamba vetett hit. Az, hogy van munkám vagy lakásom, nem valódi biztonság számomra. De az, hogy hiszek abban, amit csinálok és a szívemet-lelkemet beleadom, az biztonság. Ami hiányzik, az a családom és a barátaim természetesen. Néha belegondolok, hogy jó lenne egy társsal utazni, de még nem találtam olyat, akivel ezt el is tudnám képzelni hosszú távon.

Mi az, amit nem szerettél az itthoni életedben, mit kerestél az utazásban?

Nem szeretem az állandóságot. Ez abban is megmutatkozott, hogy fél évente lecseréltem a bútoraimat és átrendeztem a lakásom. Azt vettem észre, hogy ha külföldön élek és dolgozom az is sokszor megoldja ezt a problémát, mert már az kimozdít a hétköznapokból, hogy nem a saját anyanyelvemen szólalok meg. Ezen felül az ismeretlenben való elmélyülés, új kultúrákba való beszippantás eléggé addiktív, úgy érzem.

Az világgá menés gondolata sokak számára vonzó, de csak kevesek jutnak el idáig végül. Szerinted mi az, ami visszatart másokat?

Az egyik az, hogy utazni drága. Igen, kell hozzá valamennyi pénz, de sokkal kevesebb, mint azt sokan hiszik. A másik az, hogy bántanak majd minket vagy meglopnak. Igen, ez elképzelhető, de ez ugyanúgy előfordulhat bárhol. Otthon is. Azt gondolom, hogy aki így gondolkozik: De jó neked, én is úgy mennék, de…. az hazudik. Az nem menne. Mert aki igazán menni akar, annak nincs DE a gondolataiban.

Trópusi betegség, mérgező csúszó-mászók, balesetek… Hogy tapasztalod, az életvitelszerű utazás nagyobb rizikóval jár, mint a hagyományos egylaki életmód?

Nem feltétlenül. Az tény, hogy nagyobb a szúnyog által terjesztett betegségek fertőzésének a rizikója, otthon viszont influenza járvány van. Más a közeg, másképp kell vigyáznom magamra. Általában nem mászkálok sötétben egyedül, nem öltözöm kihívóan, és igyekszem világosban megérkezni egy-egy újabb helyre. A megérzéseimre hallgatok. Ezeket otthon is így tettem. Baleset bárhol érhet, utazás alatt is. Engem is ért. Viszont ezt nem az utazás tényének tulajdonítom, hanem annak, hogy a komfort zónámon kívül élek és nem elzárva egy szobában vagy egy ismerős közegben.

Mit szeretsz legjobban az utazásban? Van olyan, amit nem szeretsz?

A legjobban emberekkel szeretek találkozni és megismerni őket. Azt is szeretem, amikor megérkezem új országba, új városba és fogalmam sincs, hol vagyok, mi van, merre, hogyan. Az olyan izgalmas érzés. Másfelől a megérkezéssel járó kultúrsokk nagyon rossz. Ahhoz kell pár nap míg átmegy rajtam.

Nem szeretek pakolni, nagyon nem. És nem szeretek búcsúzkodni senkitől. Az is nagyon rossz, ha valahol kezdem megszokni pár nap után, de tovább kell menni.

Milyen hatással van az utazgatás a személyiségedre?

Mindenképpen pozitív és személyiségformáló hatása van. Elfogadóbbá és nyíltabbá teszi az embert. Kitágulnak a határok, gondolkodásmódot is tud változtatni. Meglelhetjük a valódi értékeket a világban televízió és tárgyi javak felhalmozása nélkül.Türelmesebb lettem, le tudok lassítani és észrevenni, hogy mi van körülöttem: örülni az esőnek is például és élvezni, ahogy csepereg rajtam. Régebben bosszankodtam és vettem elő az esernyőt. Olyan dolgokat értékelek, amelyeket a régi életemben természetesnek vettem. Például, hogy van hol aludnom és van mit ennem. Hálásabb vagyok és alázatosabb.

Üzennél valamit azoknak az utazni vágyóknak, akik nem mernek kilépni a komfort zónájukból?

Nem kell rögtön egyedül utazni, de ha ismernek valakit, akivel ezt megtehetik, ne habozzanak. Soha sem késő elkezdeni, a világ tele van kalanddal, élménnyel és csodával. Miért fosztanánk meg magunkat attól, hogy a lehető legtöbbet élvezzük ki belőle?

Egyébként honnan jött a Sárga ruhás lány fantázianév?

Az angolnyelvtanitas.hu kétszer felkért interjúra egy tréning során. Ott beszéltem az utazásaimról. Az első alkalom után körbeálltak az emberek és kérdezgettek. A sárga ruhámban voltam mert nyár volt, meleg. Készült egy fotó azzal a felirattal: “faggattuk Ritát (sárga ruhában)” – magyarázva hogy én vagyok. Ekkor jöttem rá, hogy ez lesz a név. A következő előadásra már direkt vettem fel a sárga ruhát.

[dfd_single_image image=”18146″]

Fotók: Simon Teodóra