Mezítlábas hippi és sikeres vállalkozónő – Interjú Vigh Borival
Vigh Bori nevéhez állandósult szókapcsolatként rögzült az ‘utazó blogger’ jelző. A backpacker.hu születése előtti években is olvashattunk utazásokról szóló magyar blogokat, de az “utazó blog” szófordulat még nem létezett a köztudatban. Blogja új színt hozott a műfajba. Nem csak az egyedül utazó hátizsákos nő kalandregénybe illő alakja vonzza az olvasók figyelmét, de az oldal követői a történeteken felül valami mást is kapnak: Inspirációt. Vigh Bori arra bíztatja az olvasóit, hogy maguk is induljanak el, váltsák valóra az álmaikat. Ehhez pedig személyes történeteket, tapasztalatból építkező tanácsokat, bátorító motivációs írásokat nyújt.
Bori sikere könyvbe illő és töretlen. A kezdetben a családnak, barátoknak írogatott sztorik egy több mint tízezres követőszámú bloggá cseperedtek. Rádió- és tévéműsorokba hívják, nagy vállalatoknak tart motivációs beszédeket, előadásaira órák alatt elfogynak a jegyek, és azóta a saját könyve is megjelent. Sikerről, munkáról és felelősségről kérdezgettem a backpacker.hu blog szerzőjét.
A sikeres emberekről könnyen feltételezzük, hogy “családi örökség”. Te mit hoztál magaddal gyerekkorodból? Milyen volt a tinédzser Vigh Bori?
15 évesen pont ugyanannyira voltam kettős személyiség, mint a most. Sosem voltam jó tanuló, erős közepes volt rám jellemző. A tanárok mégis ismerték a nevem, hiszen én voltam a Diák Önkormányzat elnöke. Mindig is szerettem olyan dolgokkal foglalkozni, amit fontosnak tartottam, és ezekért keményen dolgoztam. Pályázatokat írtunk, gólyatábort és gólyabált szerveztünk. Olyan hagyományokat teremtettünk, amiket a régi iskolám ma is tart.
A tini Vigh Bori egyébként hétvégéit drum and bass partykban töltötte. Nagy szerelem volt nekem ez a szubkultúra. Nadrágomon szoknyát hordtam, erősen sminkeltem magam, és mindig old-school felsőkben rohangáltam. Meg persze a “deszkás-cipő” – na, az elengedhetetlen volt.
Pszichológián szerettem volna továbbtanulni, de nem voltak olyan jegyeim, hogy felvegyenek. Így végül marketinget tanultam, mert úgy éreztem, van köze a pszichológiához. Főiskolán úgy hittem, hogy egy jó cégnél építek majd karriert, magas beosztású vezető szerettem volna lenni. Hát ezt az elképzelést rendesen felülírtam a húszas éveimben…
Végül is az lettél a saját cégedben, amit nagyrészt a blogodnak köszönhetsz. Mennyire volt tudatos az oldal fejlődése az egyszerű story-tellingtől a motivációs blog felé?
Az első blog egyetlen célja az volt, hogy az ismerőseim tudják, mi történik velem. A váltás akkoriban jött, amikor Indiában voltam. Ki kellett írnom magamból egy szerelmi csalódást. Komoly terápiás hatással volt rám a dolog. Olyan formába kellett öntenem a történetet, hogy más is olvashassa, s ez motivált, hogy szépen, átgondoltan írjak. Majd megtaláltam a backpacker.hu domaint, és nagyjából ekkor jött az az elhatározás is, hogy Digitális Nomád leszek. Szerettem volna, ha mások is nyomon követik, hogyan állok fel az íróasztal mögül.
Ekkor határoztad el azt is, hogy könyvet írsz?
A backpacker.hu-t már azzal a szándékkal hoztam létre, hogy gyakoroljam az írást. Életemet a bakancslistám alapján, tudatosan építem. Ez számomra nem csak egy fecni, hanem életút-terv. Mivel a bakancslistámon szerepelt, hogy könyvet írjak, a blogot használtam arra, hogy megmérettessek idegenek előtt, és hogy fejlődjön az íráskészségem. Reméltem, hogy egy szép napon, majd kialakul belőle egy könyv. Úgy tűnik ez a terv bevált.
Nagyon foglalkoztat a kérdés, hogy vajon hogyan fér össze a munka és az utazás. Hogy néz ki egy munkanapod, amikor úton vagy? Az ügyfeleid tudják, hogy népszerű blogger vagy?
Az úton sokszor mondják, hogy igyak még egy sört, vagy menjek el bulizni. Fizessek be erre vagy arra, hiszen nyaralok. Ilyenkor nagy mosollyal mondom: nem nyaralok, nekem most ez az életem. Ezt kimondani sokkal jobb, mint meginni azt a plusz egy sört. Az életemet úgy változtattam meg, hogy kevesebb munkaórám legyen, és kevesebb tárgyam, így tudok utazni.
Nem arról van szó, hogy út közben dolgozom, hanem munka közben utazom. Egy iroda helyett néha a tengerparton, néha egy Burger King előtt.
Az ügyfeleimmel nem szoktunk a blogról beszélni. Volt olyan, aki külön örült, hogy nem akkor dolgozom, mint ő, mert így a “gép” 24 órában működik. De akadt olyan partner is, akinek nem tetszett, hogy nem veszem fel a telefont akkor, amikor ő szeretné. Ilyen ügyféllel itthon sem szívesen dolgozom. Az együttműködési szerződésben 12-24 órás válaszadási időt fektetünk le. Ez semmit nem változott azóta, hogy utazom. Így teljesen mindegy, hogy honnan dolgozom helyileg.
Azt sem szoktam nagyon mutogatni, hogy épp hol vagyok. Ha Skype megbeszélés van, akkor keresek egy nyugodt helyet, lehetőleg egy neutrális háttérrel. Nem hiszem, hogy jó lenne pálmafák alól beszélgetni, mert nem tükrözné a hozzáállásom, miszerint első a munka. Ez szó szerint is értendő: kora reggel szeretek dolgozni, hogy utána ez már ne nyomasszon.
A digitális nomádok lételeme a megfelelő technikai felszerelés és a jó internetkapcsolat. Út közben ezek fenntartása meglehetősen nehézkes lehet, kiváltképp, ha egzotikus tájakon utazgatsz. Nem nyomaszt ez a függőség?
Inkább földelésnek élem meg. Könnyű teljesen elszállni a normális civilizációtól egy karib-tengeri szigeten. Nem fogod elhinni, de örömmel ülök le sokszor dolgozni, hogy azokat az izmokat használjam az agyamban, amiket napközben nem szoktam. Egy kicsit gondolkozni stratégián, üzleten, számokon, és marketingen. Szeretem csinálni.
Szoktál szabadságra menni?
Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen életvitel mellett szabadságra menjek. Talán egyszer, majd ha Burning Man-re megyek. 🙂
Én azt hiszem, képtelen lennék arra, amire Te: hogy egyszerre utazzak és laptopon dolgozzak. Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki alkalmas legyen erre az életformára? Fejleszthető ez a képesség?
Először én sem tudtam elképzelni, hogyan fogok majd úgy dolgozni, hogy nem a megszokott pozícióban ülök (fejemen a fülesem, bal kéz felől kávé, jobb kéznél víz, lábam feltéve az előttem lévő székre, hogy ne fájjon a hátam).
Azt hiszem a kulcs az, hogy van egy kemény motivációm: az, hogy minden nap elmondhatom, hálás vagyok az életért, amit élhetek. Tudom, hogy ha nem dolgozom, akkor ez nem lesz meg.
Van olyan, amikor az ölembe veszem a laptopom, sóhajtok egyet, hogy dolgoznom kell. Aztán körbenézek, hallgatom az óceánt, vagy a madárcsiripelést, és elnevetem magam. Lehet, hogy dolgoznom kell, de nekem van a legszebb irodám a világon.
Persze lehet tudatosan is fejleszteni a motivációt és a fókuszt: érdemes például saját határidőket szabni. A legnehezebb feladattal kezdeni. Illetve elengedhetetlen, hogy minden zavaró tényezőt kiszűrjek erre az időre, mint pl. a Facebook, Skype. Ha egyszerre egy dologra koncentrálok, akkor 10-20-szor olyan gyorsan tudok haladni.
Utazni és dolgozni, ez jól hangzik, de jelenhet túlhajszolt életmódot is. Mi a helyzet a kiégéssel?
Szerintem a kiégést nem körülmények okozzák, hanem mentalitás – legalábbis a legtöbb esetben. Én is azok közé tartozom, akiknek soha nincs ideje, és ez akkor is így volt, amikor fő állás mellett még 5 helyen dolgoztam, és akkor is, amikor már nem volt fix munkahelyem. Ugyanez jellemző az utazásra is. Nagyon nehezen tudtam megtalálni annak a módját, hogy lelazítsak, hogy ne szervezzem mindig a következő célpontot, ne rohangáljak egyik helyről a másikra. Hogy igazán megérkezzek valahová…
Tavaly ősszel egy nagyon nehéz időszakot éltem meg a szakítás és a támadás után. Terápiára kezdtem el járni. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy mennyire könnyen kiégő személyiség vagyok. Pár hét alatt találtunk olyan eszközöket, amelyek segítenek balanszban maradnom: helyes táplálkozás, jóga, meditáció, zene, írás. Még ma is emlékszem a pszichológus arcára, amikor egy hónap után, büszkén elsoroltam neki, hogy minden nap jógázom, meditálok, szaunázok, vegán lettem, csontkovácshoz járok helyre tenni a gerincferdülésem, megtanultam ukulelézni, és minden nap írok. Láttam rajta, hogy azt gondolja: “még a pihenést is túlpörgi…”
Gondolom az, hogy több ezren olvasnak, nagy motivációt jelent. Milyen érzés a tudat, hogy sokak számára az írásaid fordulópontot jelentenek?
Úgy 3000 lájknál járhatott a blogom, amikor kezdett rajtam eluralkodni egy furcsa érzés. Azt hiszem a büszkeség átcsapott nagyképűségbe. Nagy mázli, hogy akkoriban dolgoztam egy hostelben, és takarítás közben Pál Ferit hallgattam. Az egyik ponton azt mondta:
“Az a baj, hogy van olyan ember, aki feláll a színpadra, megrészegíti a reflektorfény és nem érti, hogy a vastaps nem neki szól, hanem a mondanivalójának”.
Ez elért a szívemig, magamra ismertem. Emlékeztettem magam, hogy a számok, amiket látok a Facebookon vagy az Analyticsben, valódi embereket rejtenek. Rájöttem, hogy az olvasók az üzenetemet “követik”, nem pedig engem. Meghallgatják és beillesztik az életükbe oda, ahova való. A többi munkát saját maguk végzik el.
Egy étteremben felismert egy olvasóm. Korábban azt gondoltam, hogy ha valakit felismernek az utcán, nagyon menő, pedig az élményt közel sem éltem meg ilyen jól. Szinte alig tudtam megszólalni, és utána azon pörögött az agyam, hogy csak Budapesten rohangál X ezer ember, aki tudja a nevemet, és azt, hogy mi történt velem az elmúlt időszakban. Ismerik a gondolataimat, a véleményemet nagyon sok dologról. Végigolvasták az írásokat, amiket én terápiaként használtam magamon. Azon kaptam magam, hogy a találkozás után is arra figyelek, hogy hogyan ülök, hogy áll a hajam, és milyen hangosan beszélek. Erre nem számítottam. Ahogy ezek a találkozások egyre sűrűsödnek, úgy szokom meg én is szép lassan. Azt hiszem, most születik meg bennem az, hogy blogolni, felelősség. Ezt a felelősséget pedig jóra szeretném fordítani.
Ha már felelősség… A blogon túlnyomórészt pozitív és inspiráló történetek jelennek meg. Sokkal ritkábban esik szó rossz közérzetről, magányról, félelemről, pénzügyi nehézségekről – vagy ha igen, akkor is pozitív kontextusba ágyazva. Milyen felelőssége van egy utazó vagy motivációs bloggernek, akinek a szavain több ezren inspirálódnak?
Egyszerűen nem tudok nem pozitívan írni. Az egyik posztom: a Keep Walking – akkor született meg, amikor nagyon csúnyán összetörték a szívem. Meg lett volna a lehetőségem arra, hogy azt mondjam, mindent elrontottam, mert hazajöttem egy fiú miatt, aki rendesen elintézett, de az nem vezetett volna jóra. Nem vagyok az a nyavalygós típus. Ezeket a történeteket én is nagyon nehezen élem meg, de feleslegesnek érzem arról írni, hogy valami nem jó, úgy hogy utána nem oldom fel valahogy a feszültséget.
Ezt magánemberként is fontosnak tartom. Sok embert hallok panaszkodni, és elképedve nézem, hogy mennyi energiát fektetnek abba, hogy siránkozzanak, amikor ugyanennyi energiával képesek lehetnének megoldást találni a problémára.
Meddig folytatod az utazást és a blogot? És mi lesz utána?
Egyszer nagyon megijedtem, amikor megnéztem, hogy hányan olvasnak. Bepánikoltam, hogy egy olyan dolgot építettem fel, amiből nem tudok kiszállni. Mi van, ha nem akarok többet írni? Nem hagyhatom az olvasóimat cserben. Ez már megint a nagyképűségem volt.
Tudod, akkor mi lesz? Semmi! Ha nem szeretnék tovább blogolni, úgy érzem nem tudok már mit mondani, akkor abba fogom hagyni, ugyanis blogolni csak szívből lehet. És az olvasók majd mást olvasnak, engem meg szép lassan elfelejtenek. És ezzel nincs semmi baj.
Az utazás megtanít elengedni a kontrollt, hiszen sok dolgot nem lehet befolyásolni. A nyugati mentalitás, hogy az egész életünket kiszámoljuk, nagyon káros, hiszen az elvárások stresszhez, csalódáshoz és önbizalomvesztéshez vezetnek. Nem tudom megjósolni, hogy mi lesz a következő szenvedélyem, de az biztos, hogy csak olyan dologba fogok belekezdeni, ami ekkora örömöt hoz az életembe, amit ekkora motiváltsággal tudok csinálni. Mert élni, csak így érdemes.
Vigh Bori “Hogyan menjünk világgá” című könyvét megvásárolhatjátok a könyvesboltokban, vagy itt tudjátok megrendelni.
