Category Archives: Utazásaink

5 bakancslistás helyszín Karintiából

[dfd_single_image image=”18064″]

Ide vissza kell jönni” – Egy rutinos utazónak nem gyakran hagyja el a száját ez a mondat, hiszen mi általában az új élményeket keressük, és ha lehetőségünk van választani már ismert és új úti célok között, szinte kivétel nélkül az utóbbit választjuk. Az Alpok-Adria Túra karintiai szakaszain gyalogolva azonban meglehetősen sokszor emlegettük, hogy egyszer visszajövünk, és ezt a túrát egészében teljesítjük. Az alábbi helyszínekhez természetesen egyesével is el lehet látogatni, ezért listába gyűjtöttük a top élményeinket, hátha valamelyik éppen a Ti bakancslistátokon landol.

1.) A Grossglockner

A felsorolás sorrendje megegyezik a túránk útvonalával, de akár rangsorolásnak is tekinthetjük, mert a 3798m magas Grossglockner – Ausztria megmagasabb csúcsa – a hegyek szerelmesei számára messze elviszi a pálmát. Közép-Európában nem sok lehetőségünk nyílik ekkora óriásokat közelről csodálni, így a háromezresek havas gyűrűjében pózoló hegycsúcs ritka látványt jelent. A közeli Franz Josefs Höhe magaslatról ráláthatunk Ausztria legkiterjedtebb gleccserére is, és ha lesétálunk a gleccsertóhoz, kisebb, leszakadozó jéghegyeket is láthatunk. Út közben pedig mormotákkal is barátkozhatunk.

[dfd_single_image image=”18051″]

2.) Stapiztersee

Mallnitz közelében található ez az alacsony sással körülvett kis tó, festői környezetben. Amikor itt jártunk, sárga és lila virágok borítottak be mindent, egészen meseszerűvé téve a kompozíciót. A tó mögött a távolban havas hegyek és két látványos vízesés, melyek rövid túrázással szintén megközelíthetők.

[dfd_single_image image=”18052″]

3.) Alexanderhütte

A Millsatti Alpokban, 1768m-en található két tradicionális osztrák faházikó egymás mellett. Olyan pazar kilátással, hogy az igazán hibátlan. A magaslatról elképesztő panoráma nyílik a Millstatti-tóra. Reggel egy-két túrázó ült csak a vendéglőként is működő hütte teraszán, és ők is csak suttogva beszélgettek. Elképzelni is gyönyörű, milyen lehet itt megszállni egy pár napra, kijönni hajnalban és végignézni, ahogy a felhők felszállnak a völgyből…

[dfd_single_image image=”18056″]

4.) Millstatti Alpok

Az Alexanderhüttétől induló “Szerelem útja” már önmagában egy népszerű bakancslista tétel, de számunkra nem a padok tették különlegessé ezt az útvonalat. Millsatti Alpok egyedi hangulatát az adja, hogy a magaslaton végeláthatatlan füves-virágos réten vezet a túraút, és egyetlen fa nem állja akadályát a minimum 180 fokos panorámának. A egész útvonal egy vég nélküli kilátóhely a mélyben fekvő Millstatti-tóra. A hegytetőről egészen Szlovéniáig ellátni, ahol a Júlia-Alpok tűéles csúcsai meredeznek.

[dfd_single_image image=”18054″]

5.) Steindorf, Ossiacher See

A Gerlitzi-i Alpok magaslatáról az Ossiacher See felé baktatva belebotlottunk egy újabb, bámulatos kilátóponton elhelyezett hüttébe, ahol kizárólag házilag készített hidegételt szolgálnak fel. Nem is tudtuk megállni, hogy ne lakjunk jól egy kiadós házi májkrémes házi kenyérrel, házi bodzaborral öblítve. Mondhatjuk, hogy jól esett!

[dfd_single_image image=”18057″]

Egy ‘nem utazás, hanem nyaralás’ fontos tanulságai

[dfd_single_image image=”18019″]

Nyaralás és utazás között nem könnyű különbséget tenni, nem is feltétlenül szükséges. Nekünk mégis fontos volt definiálni magunk számára ahhoz, hogy másképp utazzunk, mint ahogy megszoktunk. Igen, nekünk is van komfort zónánk, még ha kicsit különbözik is attól, amit általában ezen a kifejezésen értünk. A kulcs fogalom ugyanis nem a kényelem, hanem a megszokás. Az automatikus beidegződéseket mi is szeretnénk elkerülni, ezért nemrég életünk első, közös – klasszikus értelemben vett – nyaralásán vettünk részt.

Mitől volt ez más, mint a többi utunk? Tudtunk, hogy melyik nap hova megyünk, forgatókönyv szerint utaztunk. Szinte minden nap máshol aludtunk ugyan, de csak 150 km-es körzetben mozogtunk az egy hét alatt. Nem volt kiemelt célunk a költséghatékonyság, s ezáltal új dimenziók tárultak fel előttünk: belekóstoltunk a helyi gasztronómiába, és minden nap kényelmes ágyban hajtottuk álomra a fejünket. Igaz, most is “csak” kempingekben aludtunk, de ezúttal mobilházakban és bungalókban. Jelentjük: egy picit megváltoztunk. Nyaralási élménybeszámoló következik!

Karintia, a hegyek és tavak országa

Természetesen a mi esetünkben a “klasszikus értelemben vett” nyaralás is aktívabb dolgot jelent puszta vízparti sütkérezésnél. Nem tudjuk megtagadni magunkat, utunk vezérfonala most is a természetjárás volt. Ausztriában, ahol a hegycsúcsok nyáron is havasak, képtelenek volnánk a tópartól, tétlenül szemlélni a hívogató magaslatokat. Minket az kapcsol ki, ha odafentről csodálhatjuk a hívogató tavakat!

Nyaralásunk helyszíne Karintia volt, ahol korábban még egyikünk sem járt. Ausztria legdélebbi tartománya híres a hegyeiről és tavairól, és az észbontó kilátópontokon elhelyezett cuki kis hüttéiről. Karintiában található Ausztria legmagasabb csúcsa, a 3798m-es Grossglockner, melynek a lábáig már eljutás is maga egy élmény: az alpesi szerpentinekről remek kilátás nyílik a véget nem érő zöld legelőkre, melyekre mintha csak fentről pottyantottak volna oda egy-egy rusztikus rönkházat vagy a barna-fehér foltos teheneket az idilli hatás kedvéért. Pár óra vezetés ezek között a díszletek között, és bármi miatt voltunk feszültek az előző héten, hopp, elillan.

[dfd_single_image image=”18020″]

Persze az ilyen vad lelkeknek mint mi vagyunk, nem elég a falusi idill: hó kell meg jég, tűéles csúcsok és sziklameredélyek, sáros gleccserek, meredek kaptatók, na meg egy tisztes túraútvonal, melyet meg is találtunk az Alpok-Adria Túra formájában. Az ösvény három országon át vezet a Grossglocknertől Szlovénián át az olasz tengerpartig. Természetesen mindvégig azon járt az eszünk, hogy egyszer a teljes útvonalon végigmegyünk, de most csak egy hétre jöttünk, így a karintiai rész legszebb etapjait vettük tervbe.

A nyárból és tavaszba és vissza

A hegyeknek köszönhetően ki tudtunk mozdulni a hetek óta tartó fullasztó hőségből. Amellett, hogy a szikrázó napsütés továbbra is a társunk volt, kellemesen tavaszias 20-22 fokban túrázhattunk. Míg a hőségben úgy éreztünk, ránk telepszik valami lusta, tehetetlen álmosság, az üde hegyvidéki szél egy-kettőre kifújta belőlünk a lanyhaságot és újult erővel élvezhettük a mozgás örömét. S amikor egy-egy etap végén fáradtan legyalogoltunk a hegyről a tóparti kempingig, egy esti csobbanással emlékeztettük magunkat arra, hogy milyen évszak is van, és hogy: hurrá, nyaralunk!

[dfd_single_image image=”18021″]

Kalandozás a hegyekben

Nem csak az évszakok váltakoztak naponta, hanem a táj is. Bár az egyes túraszakaszok között 30-50 km-nél többet nem utaztunk autóval, a táj közben mégis igen markánsan változott. Az első két nap a Grossglockner környékén igazi alpesi, magashegyi hangulatban telt. Hűvös szél, közeli felhők, szédítő vízesések, keskeny völgyek, havas csúcsok mindenütt. A következő két napon dél-kelet felé haladva, Mallnitz környékén még kísérőink voltak a hósipkás hegyek, de a terep itt már barátságosabb, az ösvény is alacsonyabban halad. A Millstatt-i Alpok júliusban már nem havas, de az 1768m-en található Alexanderhüttéből olyan pazar kilátás nyílik a Millsatt-i tóra, hogy nem  maradt semmilyen hiányérzetünk. A következő két napon tovább haladva dél-kelet felé a fő attrakciót már nem a magas hegyek hanem az egymást érő tavak adják. Összeszámoltuk: két nap alatt 6 tavat érintettünk, ebből négyben meg is fürödtünk.

Pihenés a tavaknál

A Millstatt-i tónál ráadásul kipróbáltunk egy ötcsillagos fürdőt is, ahol kiszaunázhattuk magunkból a sok napi túrázás megterhelő izomfájdalmait. Az Ossiacher See-nél vízi biciklit béreltünk, ahogy egy tisztes nyaralás azt megkívánja, az erdővel körülvett olajzöld színű Saissersee-be pedig mohás gyökerek között sétálhattunk be, mivel nincs kiépített stég sehol. A Wörthi -tó viszont annál felkapottabb turistacélpont, kristálytiszta, királykék vizével, előkelő éttermekkel és hotelekkel  vonzza a látogatókat. Az egyik legszebb élményünk pedig a Faaker See volt, amelynél soha nem láttam még türkízebb színű vizet.

[dfd_single_image image=”18041″]

Nyaralás rohanás nélkül

Mit szerettünk igazán a nyaralásban? Sokat mentünk, de keveset haladtunk: fel tudtunk fedezni egy régiót anélkül, hogy rögtön továbbrohantunk volna. Néha nehezünkre esett visszafogni magunkat és tartani a programot, de megérte kilépni a komfort zónánkból. A szervezettség teljesen új élményeket hozott az utazásunkba.

Az osztrák kempingek elképesztően színvonalas szolgáltatásairól ( itt, itt, itt és itt szálltunk meg) például nem szerezünk soha tudomást, ha nem próbáljuk ki az utazásnak ezt a formáját. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg azt, hogy egy átlagos kempingben már van medence, szauna, sőt, van ahol könyvtár is (!). Hogy egy bungalóban mennyire remekül elférhet akár egy öttagú család. Az egyik legpozitívabb élményünk, hogy itthoni mércével mérve minimum egy négycsillagos hotel minőségével vetekszenek a kempingek (!) éttermei. Minden egyes étel, amit kipróbáltunk, pazar volt, s ez felébresztette bennünk a gasztronómiai érdeklődést is.

S talán a legfontosabb dolog, amit kaptunk ettől a nyaralástól, hogy magunkban bátorítóan vállon veregettük a gyerekvállalástól kissé félő kalandor énünket: mert nyilvánvaló példát láttunk arra, hogy ez az egész műfaj család-kompatibilis, Ausztriában legalábbis mindenképp.

Segítség az ausztriai utak szervezéshez

Amikor a bakancslista első pontja teljesül…

[dfd_single_image image=”17940″]

Szerintem minden ember be tudná magát sorolni egy természeti kategóriába. Vannak erdő-emberek, tenger- és tó- emberek, hegy-emberek, meg talán rét-emberek… Vajon én melyik vagyok? Egész biztosan hegy-ember. Igen. Van valami furcsa, erős kötődésem velük, a hegyekkel. Na meg az erdőkkel. És a tavakkal. Ami azt illeti, a hatalmas, bársonyos, zöld rétekért is rajongok. Meg a vadvirágok tarkította mezőkért. Vajon tartozhatok egyszerre az összes kategóriába?

– Így kalandoznak a gondolataim, a szemerkélő esőben valahol az ausztriai Karintiában, az Alpok-Adria túraútvonalon töltött első napunkon.

Közeleg a vihar

– Talán nem kellene tovább mennünk. – Norbi ébreszt fel az álmodozásból. – Ki tudja, meddig visz fel ez az ösvény. Mindjárt szürkül, és még van előttünk vagy 12 km. Itt a hegyekben nem viccelhetünk a viharral… – Gondolkodik félig hangosan. – Ha továbbmegyünk, azt kockáztatjuk, hogy viharba kerülünk vagy ránk sötétedik. Ha megállunk… Nos, akkor már az első nap felborítjuk a terveinket…

– Ez csak egy kis eső, vegyük fel az esőkabátot és … – két villámlás között, a mondat végét gondosan elharapom. Így tanakodunk kissé feszülten, lépésről lépésre egy masszív emelkedőn, ami az ismeretlenbe vezet. Körülöttünk gyűlnek a szürke fellegek, a szemerkélés zuhogásba vált, a dörgés egészen közel, mintha csak a mező túloldalán morajlana. Megállunk elpakolni a túrabotjainkat és magunkra ölteni az esőkabátokat, ami cseppet sem kellemes viselet a már ázott bőrünkre húzva. Bizonytalan léptekkel haladunk, meg-meg állunk idegesen hátrapillantani abba az irányba, ahonnan a felhők érkeztek… Rövidesen azonban a szürke esőfüggöny mögött derengni kezd az ég: miközben kabátunkat még vadul ráncigálja a szél, a fények megváltoznak, s a hegy fölött haloványan kirajzolódik egy szivárvány… Új erőre kapva szaporázni kezdjük lépteinket – már amennyire tudjuk. Miután 1500 métert ereszkedtünk az elmúlt 12 km-en, jól esik egy markáns emelkedő a lábainknak, de azért elsősorban a pulzusunk diktálja a tempót…

Ausztria legmagasabb pontja

Bár már kora reggel elindultunk a Franz Jozef Höhe 2369 méteres magaslatáról, az első két-három óra alatt alig haladtunk valamennyit. Hol a túrabotunkat, hol a bakancsot vagy hátizsákot igazgattuk: az irodai forgószék – monitor – egér háromszögéből kikelve az intenzív mozgás első percei – órái – mindig némi diszkomforttal járnak. Az Alpok-Adria Túra kezdőpontján Ausztria legmagasabb hegyével néztünk farkasszemet: a Grossglockner 3798 méter magas, tűéles csúcsa annyira káprázatos volt, hogy percenként megálltunk fotózni egy-egy látványos kiszögellést, távoli, szédítő vízeséseket, vagy éppen a sipítozó mormoták magánéletébe lestünk be egy kósza negyedóra erejéig. Így peregtek az órák sokkal gyorsabban, mint a kilométerek.

Az első napra dupla etap volt beterezve. 12 km után Heiligenblutba, egy keskeny völgyben fekvő, alpesi kis faluba érve komótosan meg is ebédeltünk, és délután 5 körül vágtunk neki a túra második felének. Meredek, 300 m-es emelkedő várt ránk, majd újabb 800 m-nyi szintereszkedés 13 km-en át – combizmaink őszinte sajnálatára. Most, ahogy a viharfellegek lassan tisztulni kezdenek, még mindig nem vagyunk teljesen nyugodtak a biztonságos megérkezést illetően, de fejlámpánk, vizünk, vészhelyzeti felszerelésünk van, végül is nagy baj nem lehet.

Az utunk muskátlival és illatos petúniával kirakott rönkházak között halad, majd hatalmas, szőke kaszálók, zöld legelők, és kisebb erdőfoltok váltják egymást. A magaslatra érve az út végre vízszintesbe vált, s a jobb oldalunkon feltűnik a mély völgy.

– Ott a városka, ahonnan jöttünk! – Hihetetlen, hogy néhány óra alatt mennyit emelkedtünk, mindig meglepődöm: pár órányi lihegős séta és lám, megmásztunk egy hegyet… Könnyeden bandukolunk a sík terepnek örülve, közben arról álmodozunk, milyen lenne itt élni…

Az utazás, mint terápia

Az utazás arra is kiváló, hogy átgondoljuk a jelenünkről, jövőnkről alkotott képünket, teret adjunk az alternatív valóságoknak. Teljes élettörténeteket komponálunk: voltam már tanyasi családanya, üdülőfaluban vendégház-tulajdonos, túravezető, tájművész, tehénpásztor.. Fantáziálás közben önvizsgálatot tartunk, álmokat gyártunk, szelektálunk. Áthangoljuk az agyhullámainkat és egy felszabadultabb, kreatívabb, befogadóbb elmeállapota kerülünk, ahol a hétköznapok megszokott valóságánál szélesebb perspektívák tárulnak elénk. S amikor ehhez a fizikai mozgás okozta adrenalin, a friss levegő és mámorító térélmény is társul, a hatások összeadódnak: így lehet egy egyszerű túrázásból hosszan ható terápia…

Ahogy így szórakozottan álmodozunk a panziótulajdonosi párhuzamos valóságunkról, egyszerre meglátok a völgyben alattunk egy kis fehér foltot.

– Felhő! Nézd, ott egy felhő! Alattunk! ALATTUNK! – Ugrándozom örömömben, Norbi pedig elnézően mosolyog. Igen, felhő. Ott, alattunk.. Ott is egy, nézd!

Hirtelen Meseországban érzem magam…

Felhők fölött állni, felhők fölött állni… Kezdődik a mantra a fejemben, és megállíthatatlanul tolul a gondolataimba az évekkel ezelőtt a bakancslistám élére helyezett kép: ahogy ott állok egy magaslaton, alattam az egybefüggő, fehér felhőtenger, melyből a távolban meseszerűen emelkedik ki egy tűéles hegycsúcs, és én ott állok vele szemben, a felhők fölött.. A felhők fölött…

Micsoda kegyetlen bakancslista elem ez! Mit tudok tenni érte? Nem sokat. Várom a jó szerencsét és a megfelelő klimatikus viszonyokat. Ó, hogy hányszor álltam kétezer méteren, alattam úszkáló felhőkről ábrándozva, olyan magaslatokon, ahol mással százszor is megtörtént már.. Nekem meg csak a nap süt és egy szem pára sincs a levegőben, nemhogy felhő… Bezzeg Norbi háromszor, ha túrázott nélkülem, és mindannyiszor lepacsizott a felhőkkel… Egyszer még Dobogókőn is felhők ereszkedtek a lábához, míg én otthon lustálkodtam, mert épp nem volt kedvem kimozdulni télen.. Mennyire megbántam, istenem…

Tudom én, hogy a felhő kérdés nem egyszerű dolog. Nem megy az csak úgy, hogy oda megyek, felmászom, és a felhők akkor alattam lesznek. Ez nem olyan cél, amit küzdéssel elér az ember.. A felhő nem adja magát kiszámítható módon. Annak adódnia kell, mint a jó szerencse, vagy égi áldás, az univerzum megfelelő állapota, a levegő páratartalma, vagy ki tudja milyen körülmény… Így hát nem tehetek mást, mint sóvárgok a felhőim után és reménykedem.

Számítottam rá, hogy Ausztria hegyei között újra esélyem nyílik arra, hogy az álmom beteljesüljön. És lám. Végül is már a felhők fölött állok! Oké, nem pont így képzeltem, mert eléggé messze vannak, és nem is egybefüggő felhőtenger. De ha szó szerint értjük, ez történik épp. Ott vannak lent a völgyben, én meg fölöttük, az már akkor meg is van, ugye?

A gondolatra felbuzdulva előkapom a telefonom és vadul fotózni kezdek. Felhők alattam! Ott lent!

– Mindjárt jövök, lefotózom! – Kiáltom hátra Norbinak és megindulok egy ház melletti kaszálón a völgy meredek széle felé. Ahogy megállok a peremén, egyszerre látom, hogy szemben a hegyek közötti kanyarulatból hosszú, fehér, tömött felhő úszik be alánk nagy sebességgel.

– Nézd! Ott jön egy! Mindjárt beterít mindent! – Kommentálom az eseményeket Norbinak, aki elég messze van ahhoz, hogy egy szót se értsen az izgatott csacsogásomból. Hirtelen felgyorsulnak az események, és a következő pillanatban úgy érzem, talán kihagyott az agyam egy percre, de ez a hatalmas felhő kezd mindent beteríteni. Atya ég, mi lesz itt?? Látom, hogy mi történik, de nem hiszem el. Az előbb még pár szánalmas kis fehér folt volt megszokott elérhetetlen távolságban, és annak is hogy örültem.. Most meg itt jön..

Ez ide jön! Ide jön!

– Norbi, ide jön a felhő, nézd!

– Igen látom, ide jön, mindjárt eltűnsz benne! – Hívja fel a figyelmemet erre a nem elhanyagolható eseményre, amit láthatóan zajlik körülöttem, de valahogy nem tudom felfogni.
– Ide jön, ez tényleg ide jön.. Suttogom már csak magamnak, és végre megérkezem a pillanatba, ahol a leggyönyörűbb bakancslista tételem sejtelmes morajlás és tücsökciripelés kíséretében hibátlanul, várakozáson felüli gyönyörűséggel teljesül….

Ide jön… Itt van.. Szia… Életem első találkozása a felhővel annyi gyerekkori álom és felnőttkori álmodozás után: sírva köszöntöm a pillanatot, mint a nyári zápor…

Az egész olyan gyorsan történik, mégis maga az ökkévalóság.. A fehéren gomolygó mesebeli felhő szédítően közeledik, és puhán elém terül, ráborulva az alattam fekvő tájra. Szemközt egy kék hegycsúcs nyújtózik a felhőtenger fölé, és egy pillanatra kimerevedik a valóság. Nem létezik semmi más, csak a felhő, a hegy, és én, a felhő fölött..

A következő percben a sűrű köd egy nagy ásítással feljebb kapaszkodik és lágyan beborít, míg én teljes extázisban próbálom feldolgozni a történteket.

– Itt van! Benne vagyunk! – kiabálom sírva-kacagva, s hátra fordulva ijedten konstatálom, hogy minden beleveszett a nagy, tompa fehérségbe. A felhőből köd lett, s én elindulok, hogy megkeressem Norbit, aki eltűnt a felleg gyomrában.

Csatakos arccal meséltem neki a látottakat, mintha nem is ott állt volna pár méterre tőlem, hanem egy másik világban valahol, ahol a felhő egy mindennapos dolog, és már menni kellene tovább, mert ránk sötétedik.

Szökellve indulok, mint aki nem túrázott ma 20km-t, frissen és üdén, élményekkel telve: első napunk az Alpok-Adria túraútvonalon. Felhő-ember lettem.

… Köszönöm, Ausztria!

Ahol a kaland mindig kéznél van

Ausztria – számomra az egyik legkedvesebb ország. Ide kapcsolódnak életem első külföld-élményei. Amikor kislányként a nagyszüleim Olaszországba vittek nyaralni, nem tudtam megérteni, miért rajong mindenki a nagy sós vízért, ami épp olyan, mint a Balaton csak nincs túlpartja. A nyaralás alatt mindvégig azért rimánkodtam, hogy vigyenek vissza oda, ahol a hegyek csúcsa eltűnt a felhők között (korábban azt hittem, ilyen csak a mesékben létezik!) és ahol a tehenek csodával határos módon nem gurultak le arról a hihetetlenül meredek domboldalról.. Ausztrián szinte megállás nélkül hajtottunk keresztül, mégis jobban emlékszem rá, mint a tengerparti nyaralásból bármi másra.

Tizennyolc éves voltam, amikor újra havas hegyet láttam. Meglepetés utazás volt: nem tudtam, mi a terv, nem akartam elhinni, ami történik. Amikor már fogaskerekűn zötykölődtünk a Schneeberg kétezres csúcsa felé, elképzelni sem tudtam, milyen lehet hóban tapicskolni májusban, és döbbenten bámultam az emberekre, akik gyalogszerrel tették meg az utat. Elképesztően extrém dolognak tartottam, és meg sem fordult a fejemben, hogy valaha az egyik túrázó leszek azok közül, akiket most tátott szájjal bámulok.

Ausztria azóta is különleges számomra. Maga a kéznél lévő kaland: itt van mellettünk, és egyetlen nap alatt képes lenullázni a stresszóránkat. Kiapadhatatlan forrása a szebbnél szebb tájaknak: idilli kis falvak, hosszan elterülő, dimbes-dombos kaszálók békésen legelő tehenekkel, kristálytiszta, türkiz tavak és patakok, robusztus sziklák, felhőkbe nyújtózó hósipkás hegyek, mindez Budapest 500km-es körzetében. Egyszerűen megunhatatlan.

Ausztria

Izlandra olcsón - kilátás a sátorból a jéghegyekre

Izlandra olcsón? Lehetséges?

világ egyik legdrágább országában lépten-nyomon elképesztő költségekbe ütközünk. Bár 2016-tól a WizzAirnek köszönhetően akár feleannyiba kerül a repjegy, mint korábban, fontos tudni, hogy a kijutás költsége a teljes büdzsének csak egy kis szelete. Hogyan utazhatnánk mégis Izlandra olcsón?

A legtöbb turista autót vagy lakókocsit bérel, esetleg buszozik. Akik csak néhány napra vagy egy hétre érkeznek, azok jellemzően a látványos déli és nyugati részeket járják be, a sziget teljes megkerüléséhez minimum két hétre van szükség (persze rövidebb idő is elég lehet, de annak nem sok értelme van). Út közben kempingekben és hostelekben lehet megszállni. Még azok is, akik Európában hotelekhez vannak szokva, Izlandon kénytelenek lejjebb adni a komfort igényükből. A szállás árak annyira magasak és a foglalások oly mértékben telítettek, hogy az átlagos pénztárcájú emberek kiszorulnak a szállásokról és megtöltik a kempingeket. Egy távolsági (3-400 km) buszjegy 30-40 000 Ft körül mozog, a teljes szigetre korlátozott ideig érvényes buszjegy 100 ezer Ft-nál kezdődik, s ehhez mérten az autóbérlés, csoportos túrák és egyebek a megfizethetetlen kategória. Hogy lehet ezt megúszni? Hotel helyett sátor, étterem helyett kemping főző, autó helyett stoppolás. És séta.

Izlandra olcsón – szezonon kívül

Szezonon kívül, vagyis télen (októbertől áprilisig) fapadossal akár 20-30 ezer forintért is találhatunk jegyeket. Ez nagyon jól hangzik, de hamar ráébredünk, mi ezzel a baj.

[dfd_single_image image=”17911″ enable_retina=”yes”]

Télen hideg van. Nem annyira, mint gondolnánk: Izlandon a téli hőmérséklet hasonló a közép-európaihoz, mivel kiegyenlített, óceáni klímája van: a Golf-áramlat rendszere fűti. Ugyanakkor hóból, szélből és kemény éjszakai fagyokból nincs hiány, a káprázatos természeti látványosságok pedig, melyekről híres a sziget, gyakran megközelíthetetlenek. A táj nem a képekről ismert zsenge zöld, hanem hó borította, ráadásul novembertől februárig csak néhány órát tart a nappali világosság. Csak az extrém expedíciók kedvelői vetemednek sátrazásra, túrázásra, és ilyen körülmények között a stoppolás sem megy gördülékenyen az amúgy is elég ritkán lakott (3,1 fő/km2) szigeten.

Ha a sátrazás nem lehetséges télen, marad a hostelezés. Ennek ára szezonon kívül is minimum duplája – de inkább triplája –  az európai áraknak, nem beszélve az élelmiszerről és minden másról (szendvics: 1500-2000 Ft). Így hát hiába olcsó a repülőjegy novembertől és áprilisig, ezekben a hónapokban a low budget utazóknak meg kell elégedniük egy reykjaviki városnézéssel, mert a szállás és étkezés fogja elvinni a hátizsákosok pénzét.

A szállást egy kis szerencsével meg lehet úszni CouchSurfinggel, de Izlandon az Airbnb hódítása erősen visszaszorította a kanapészörföt. Fontos, hogy legyen vésztartalék arra az esetre, ha az ingyen szállásunk valami miatt ugrik, különben az utcán találjuk magunkat a hostelek árain szitkozódva.

Ha tehát szezonon kívül utazunk Izlandra, olcsón tudunk repjegyet venni, de drága a kint tartózkodás és szűkebbek a lehetőségek. Viszont van valami, amit csak ekkor kaphatunk meg: az északi fény. Ez ugyanis jellemzően októbertől áprilisig fordul elő (esetleg szeptemberben), de nyáron ne is számítsunk rá, hiszen az égbolt ekkor sosem lesz olyan sötét, hogy a táncoló égi fény látható legyen. Télen tehát úgy érdemes menni Izlandra, ha kifejezetten a zöld fényjátékra hajtunk. Más kérdés, hogy senki nem garantálja, hogy a kint tartózkodásunk idején éppen felhőtlen lesz az égbolt.

Főszezonban

Aki Izland érintetlen, vad szépségére vágyik, a képeslapokról ismert tájakat szeretné látni, túrázni és barangolni a zöld mohaföldek között, gyönyörködni az egész éjszakán át tartó naplementében, annak a nyarat javaslom az utazásra.

[dfd_single_image image=”17912″]

A nyári időszak ideális túrázásra, sátrazásra, stoppolásra: vagyis a low budget utazásra. Szezon alatt azonban a repjegy árak az egekbe szöknek, érdemes jó előre lefoglalni. A WizzAir indít járatokat Budapestről, vagy a Wow air Londonból, nem is olyan drágán. Érdemes azonban mérlegelni azt is, hogy a feladott csomagokért külön kell fizetni (kétszer: oda és vissza). Ha a szálláson, étkezésen szeretnénk spórolni, nagy csomaggal kell nekiindulnunk, amelybe befér a sátor, hálózsák, kempingfőző és némi tartós élelmiszer. Kézipoggyászban nem tudunk sátrat vinni, a rudazat és a cövekek ugyanis nem vihetők fel a fedélzetre. Nincs értelme kinti sátorbérlésben gondolkodni, mert drágább lenne, mint a feladott poggyász díja.

Couchsurfingben nyáron nem érdemes gondolkodni. 320 ezer helyi lakosra jut évente 1,7 millió turista, akik nagy része a nyári szezon alatt érkezik. A városi “kanapépiac” mérhetetlenül túltelített, a vidéki, farmos szállásokat pedig az önkéntes munkára jelenzkezők nyerik. Mivel egyszerűen nincs annyi hotel és hostel az országban, ahol a rengeteg turista elfér, az Airbnb pótolja a hiányt, így ez sem lesz nagyságrendekkel olcsóbb mint a többi szállástípus.

Spórolás itt, ráfizetés ott

Sajnos a helyzet így sem annyira egyszerű. Hiába spórolunk vadkempingezéssel, stoppolással és zacsis levessel: a sziget szélsőséges időjárása ellen való védekezés könnyen elviszi a megspórolt összegeket.  Nem tanácsos jó minőségű túrafelszerelés nélkül elindulni, mert a változékony idő teljesen elronthatja az élményt, sőt, felkészületlenségünk veszélybe is sodorhat minket. Útszéli stopposként pedig fokozottan ki vagyunk téve a természet erőinek.

Napközben – egyazon napon belül – akár 3-20 fok között is ingadozhat a hőmérséklet, támadhat 70km/h erősségű szél, záporeső és tűző napsütés váltakozhat. A felszerelés elengedhetetlen része a mínuszok ellen védő hálózsák, a magas víz-és szélállóságú túrafelszerelés és bakancs, kifejezetten strapabíró, megbízható sátor, szélálló gázfőző, részletes túratérképpel ellátott GPS, napelemes töltő vagy pótakksi, és még ezer apróság.

Ezek nem pusztán kényelmi kiegészítők, hanem ténylegesen életmentők lehetnek bizonyos helyzetekben. Izlandon gyakori eset, hogy eltévedt turisták nem megfelelő felszereléssel veszélybe kerülnek és sajnos előfordul, hogy ez az életükbe kerül. Így hát annak, aki nem gyakorlott túrázó, és nincs meg a megfelelő felszerelése, ezek beszerzése rendkívül sokba fog kerülni.

Kéthónapos izlandi utunkra készülve túrafelszerelésünkre több pénzt költöttünk, mint bármilyen utazásra eddig valaha. Azzal a tudattal vállaltuk ezt, hogy hosszú távra vásárolunk, így későbbi utazásaink során az igénybe nem vett szállások és étkezések költségéből meg fog térülni a befektetés. Ez csak annak éri meg igazán, aki egyébként is hajlamos hostel helyett sátrazni, étterem helyett pedig tábortűzön főzni.

[dfd_single_image image=”17913″]

Nem létezik olyan, hogy olcsón Izlandra

Persze az olcsóság fogalma relatív. A fentiek alapján azonban az alábbi költséghatékonysági tippeket tudjuk adni low budget utazáshoz:

  1. Télen olcsóbb a repjegy, és elég a kézipoggyász, úgysem lehet kempingezni. Ilyenkor azonban nem lehet kibújni a kinti szállás-étkezés költségek alól: annak ajánlott télen menni, aki szeret CouchSurfingelni és kifejezetten az északi fény érdekli.
  2. Nyáron drága a repjegy, de a szállás-étkezés megspórolható vadkempingezéssel, stoppolással és otthonról hozott tartós élelmiszerrel. A sátrat csak feladott poggyászként lehet felvinni a gépre, ennek a költségével számolni kell. A legnagyobb kiadás a felszerelés: annak ajánlott ez a műfaj, aki már rendelkezik megfelelő túrafelszereléssel vagy egyébként is tervezte a beszerzését.
  3. A legjobb időszak a szeptember: a hőmérséklet nem sokkal alacsonyabb, mint nyáron (bár azért a rossz időnek valamivel nagyobb az esélye), viszont a repjegyek már nagyságrendekkel olcsóbbak, és éjszakánként már előbújhat az északi fény!
  4. Izlandi munka, önkénteskedés: Számtalan farm működik, ahol várják az önkénteseket. Napi 4-5 óra munkáért cserébe ingyen szállást és étkezést kínálnak. Remek lehetőség a helyi kultúra testközelből való megismerésére. Lehet, hogy nem tudjuk így körbeutazni a szigetet, de amellett, hogy ez a legolcsóbb módja az izlandi utazásnak, mélyebben beágyazódhatunk a helyi közegbe, és újabb lehetőségek nyílhatnak meg előttünk…
[dfd_single_image image=”17915″]

Költséghatékony utazás Dél-Izraelben

Izrael az egyik legizgalmasabb ország, melyet kis szerencsével fapados járatokkal nagyon olcsón elérhetünk. Már pusztán az  tény, hogy télen legrosszabb esetben is számunkra tavaszinak megfelelő időjárás vár, különösen csalogató az utazni vágyók számára. Nem beszélve arról, hogy novembertől márciusig off-season van az országban, vagyis nemcsak, hogy kevés a turista, de a repjegyárak mélyzuhanásba kezdenek. Nem ritka, hogy kifoghatunk akár 5-15 ezer Ft-os retúrjegyet Eilatba a Ryanair légitársaságnál. (Jellemzően valamivel drágább, de szezonon kívül így is rendkívül olcsó jegyeket kínál a Wizz Air Tel-Avivba.) És hát, ha már olcsóbb eljutni Eilatba, mint Debrecenbe, ki mondana nemet egy kis téli nyaralásra? A következőkben azoknak adunk tippeket, akik dél-izraeli utazásukat a lehető legolcsóbban szeretnék kihozni.

Veszélyes-e Izrael?

Erre a kérdésre nem tudunk ebben a posztban válaszolni, mindössze azt tudjuk leírni, amit mi megéltünk. Fontos megjegyezni, hogy szezonon kívül látogattunk ide, rövid időt töltöttünk az országban, nem jártunk északon a vallási zarándokhelyeken, nem mentünk a gázai övezet közelébe és nem léptünk át semmilyen szaggatott vonallal jelölt határt (Ciszjordánia/Palesztína). A déli régióban semmiféle veszélyes helyzettel nem találkoztunk, és nem is hallottunk ilyesmiről. Azt érdemes tudni, hogy Izraelben általános hadkötelezettség van férfiak és nők számára egyaránt. Gyakran találkozni gépfegyveres fiatal katonákkal az utcán, de ez a látvány csak elsőre ijesztő. Számukra ez éppúgy a hétköznapi élet része, mint számunkra az érettségi. Az izraeli emberek kedvesek, nyugodtak, nem találkoztunk turista-nyaggatással, lehúzással, átveréssel, tukmálással, politizálással, vallási fanatizmussal és semmiféle negatív tapasztalatunk nem volt, stoppoláskor sem, sőt.

Izraelt biztonságos, rendkívül szimpatikus és kellemes országnak életük meg, ahova mindenképpen szeretnénk még visszatérni.

Nagyon komoly ellenőrzésre kell számítani

Fontos tudni, hogy az Izraelbe utazókat nagyon alaposan ellenőrzik a reptéren, és ez nem csak a csomagokra vonatkozik. Az ellenőrzési procedúra két órát is igénybe vehet, a legkellemetlenebb pontja pedig a szóbeli faggatózás. Azt, akinek az útlevelében muszlim ország pecsétje szerepel, külön “kihallgatásra” számíthat, így aki szeretné ezt elkerülni, érdemes akár új útlevelet csináltatni. Nem ritkák az egészen meglepő, személyes kérdések, de nem érdemes emiatt bosszankodni. Fel kell készülni arra, hogy ez a procedúra vár ránk odakint, nagyon oda kell figyelni a szabályok betartására, melyeknek a kormány honlapján,az Izraeli Nagykövetség oldalán, és több, utazással foglalkozó foglalkozó portálon érdemes utánanézni. Másrészről viszont, amikor mi érkeztünk az országba, csokit és Holt-tengeri ásványokat tartalmazó, értékes Ahava kézkrémet osztogattak az érkező turistáknak.

Rövid idő alatt is sokat láthatunk

Ha eilati nyaralásunkra egy hétnél kevesebb időnk van (a Ryanair jellemzően szerdán megy, szombaton jön), és a kötséghatékonyság az egyik fő szempont, akkor már a tervezésnél érdemes elengedni a vallási jelentőségű helyek körbejárásának igényét. Jeruzsálem és Betlehem meglátogatása még egy “nem hívőtől” is megérdemel annyit, hogy ne rohanva, a belépőjegyeken spórolva gázoljunk át rajtuk. Mivel ezek a helyek északon vannak, a Ryanair azonban délen, a Vörös-tenger partján fekvő Eilat városába szállítja az utasokat, érdemes Izrael déli részének  felfedezését kitűzni célul.

Olcsó szállás Izraelben?

A Booking.com, Wikitravel és Tripadvisor, Utazómajom vagy egyéb ismert szálláskereső oldalak segítségével találhatunk viszonylag olcsó szállásokat, azonban tudni kell, hogy Izrael drága ország. Egy  kávé, másfél literes víz vagy fél literes kóla 7-800 Ft körül mozog, egy falafel körülbelül 2200 Ft-nak megfelelő Shékel-t tesz ki. Nagyjából eszerint alakulnak az egyéb árak is. Találhatunk azonban szezonon kívül 5-7000 Ft/ éj/fő áron kétágyas, légkondis szobát, vagy megszállhatunk hostelben, kempingekben is. Utóbbi esetben érdemes mérlegelni, hogy ha sátrat viszünk magunkkal, azt csak feladott poggyászban tehetjük a sátorvasak miatt, így a repülőjegy fog többe kerülni.

Sátrazni az időjárás miatt csak télen ajánlott, hiszen nyáron a 40-45 fok sem ritka, ami a legtöbbek számára már elviselhetetlen sátorban. Télen azonban a kellemes 20-25 fok körüli kidándulóidő erre tökéletesen ideális. Több ingyenes kempinget is találunk Eilat közelében, ahol nincs vizes blokk, így a zuhanyzást Eilatban, a szabad strandon tudjuk megoldani. A stoppolás az országban könnyű és megszokott, de arra figyelni kell, hogy Shabbat idején nagyon visszaesik a forgalom. Víz mindig legyen kétszer annyi nálunk, mint amit biztonságosnak gondolunk.

Kirándulás a Holt-tengerhez és a közeli rezervátumokba

Eilat gyönyörű városa – ahol egyébként mindenhol elérhető nyílt wifi van – számos kikapcsolódási lehetőséget kínál. Hogy az olcsóságnál maradjunk: a helyi strand ingyenes, a városi buszokat pedig az izraeli árakhoz képest olcsón tudjuk igénybe venni. A közeli (kb. 30 km) Timna Parkot feltétlenül érdemes meglátogatni: a Bibliai helyszínen időszámításunk előtti hatodik évezredtől Ramszesz fáraón át Salamon király koráig találtak itt különféle leleteket, barlang-és sziklarajzokat. Látványos, szavannai tájak, homokdűnék, kanyonok, különleges sziklaformációk, türkízkék óázis várja a túrázókat.

A park ugyan busszal (kb. 2000 Ft) és stoppal is könnyen megközelíthető, de a buszmegállótól gyalogolni vagy stoppolni kell, hogy a kb. 13 km-re lévő park központig eljussunk. A parkban egy betonút vezet körbe (kb. 40-50 km), amelyről a gyalogos túrautak leágaznak. A Timna tó partján található park központban lehet biciklit bérelni (1400 Ft/h), amellyel eltekerhetünk a kiválasztott túraútvonalak kezdetéig. A park hatalmas méretei nem kedveznek a gyalogosoknak, azonban a stoppolás a parkon belül is könnyen megy (bár szezonon kívül kevesen járnak ide). Figyelem: fejenként 5l víz az ajánlott mennyiség egy napi túrához, még télen is!

Lebegés a Holt-tengeren – tipikus Bakancslistás tétel

Eilattól kb. 250 km- re északra található Ein Gedi és Ein Bokek: a Holt-tenger legszebb, fehér sókicsapódásokkal csipkézett szakaszai és nyílt fürdőhelyei. Nem érdemes olyan helyen megmártózni, ahol párszáz méteres közelségben nincs zuhanyzó, ugyanis a bőrünket komolyan kikezdi a magas sókoncentrátumú víz. Ugyanakkor a turisták által használt 30 m hosszú szakasztól bátran eltávolodhatunk, hogy zavartalanul élvezzük a pillanatot. Ein Gedi strandja az utóbbi évben le volt zárva, de Ein Bokekben találunk ingyenes partszakaszt.

Ein Gedit a rezervátuma miatt érdemes felkeresni: a Föld legalacsonyabban fekvő szárazföldi területe a maga -417 méterével, továbbá Bibliai helyszín és csodálatos oázis. Az itt található túraútvonalak a kevésbé edzett és a kihívásokat kedvelő túrázók számára is nyújtanak lehetőségeket. Láthatunk itt különleges madarakat, kőszáli kecskét és szirti borzot is. A Holt-tenger Eilatból busszal kb 3000 Ft-ra tehető áron elérhető, de stoppal is könnyen eljuthatunk ide.

Shabbatkor minden bezár?

Mivel Izrael lakosságának több, mint 80%-a zsidó vallású, nem árt figyelembe venni, hogy számukra péntek naplementekor kezdődik az ünnepnap és szombat naplementéig tart. Ez azt jelenti, hogy a boltok, nemzeti parkok bezárnak, a buszok ritkábban járnak, az emberek nem ülnek autóba. Eilat belvárosában és a tengerparti ‘turistás’ helyeken azonban az élet zavartalanul folytatódik (még szezonon kívül is).

Akár egyszerű tengerparti pihenésre, akár aktív szavanna-túrákra vágyunk, Eilat és környéke tökéletes választás azoknak, akik télen, olcsón szeretnének eljutni egy igazán különleges helyre.

Jó utat!

Még több fotó itt

Ha tetszett a cikk, kövessetek facebookon!

Egyedül Izlandon – A Laugavegur túra

 

[dfd_single_image image=”18255″]

0. nap – Kegyetlen kontraszt

Busszal érkezem az “alaptáborba”, Landmannalaugarba. Tudtam, hogy lemegyünk az útról, mégis fogcsikorgatva szorongatom a kapaszkodót, ahogy a terepbusz zötykölődve, 20-szal halad a hatalmas sziklák között,  folyókon átkelve az egyre idegenebb tájban. Órákig bucskázunk így csendben, az utasok arcán riadtsággal vegyes kíváncsiság. Kietlen, sziklás hegyormok, fekete sivatagok,  moha-lepte lávamezők, színes,  hófoltos hegyek. Soha nem látott természeti méretek és formák.

A táj iszonytató idegensége megbénít. Félelemteljes gyönyör lesz úrrá rajtam,  a számat nyitva felejtem, görcsösen kapaszkodom az ülésbe. Mintha egy másik földtörténeti korban lennénk.  Semmi nyoma itt bárminek, amit eddig a természet fogalmával társítottam.

Mintha nem is a Föld bolygón lennék. Az az érzésem támad, hogy valami titkot leplezek le épp, erőszakosan, illetlenül.. Hogy erről a tájról nem szabadna tudnia senkinek. Egyszerűen túl különleges ahhoz, hogy emberi szem érintse, durva bakancstalpak tapodják.

Ide nem való autó, túrabot, mesterséges fény. Ebben a földben minden keréknyom és kitaposott ösvény kegyetlen ostorcsapás. Minden emberi lábnyom messziről virít mint valami rút, eldobott szemét..

Az utolsó kilométereken hirtelen nagyot változik a táj: egy kanyar után hatalmas, moha-lepte lávatornyok bukkannak elő, uralják a tájat és rikítanak zölden a korábbi szürke -fekete sivatagot felváltva: nagy, gömbölyded, puha formák, a háttérben színes, hófoltos, tompa hegyek.  A zöld élénk, nyers, mély árnyalatai mindent betöltenek. Annyira hevesen ver a szívem, hogy nem is bírom tovább. A szépségnek erre a szintjére nem voltam felkészülve. Egyszerre hagyom, hogy mint valami üde patak, megeredjen a könnyem, és elöntsön ez az ismeretlen érzés, a felfoghatón túli szépség áhítata. Sírok, és ez a legszerényebb reakció.

Végül bekanyarodunk a célhoz: a völgyben két-három kis épület áll egy csoportban, köröttük sátrak, autók, terepjárók.  Ez a Laugavegur túra nulladik állomása, a Landmannalaugar. Megáll a busz, letörlöm az arcom és felkészülök a váltásra: a csodából ugyanis kegyetlen körülmények rángatnak ki. Hiába a gőzölgő hőforrásban lazuló emberek,  a sátramat szélben, esőben, kemény,  köves-kavicsos, sáros talajban kell felállítani. Egyedül. Bár már ujjamban a rutin, ilyen időjárási viszonyok között borzasztóan nehéz szépen felállítani.

És a szépségnek itt nem esztétikai funkciója van: ha a sátor nem áll feszesen, mint a cövek, minden sarok pontos szögben – mégsem túlfeszítve-, mereven a talajba verve, akkor nagyon rossz éjszaka vár rám. Ha túl laza bármelyik oldal, vagy nem a széliránynak megfelelően áll, belekap a szél, s a vizes külső ponyva hozzáér a kb. 10 cm-re lévő belső ponyvához, és a sátor beázik. Ha pedig a táskám, hálózsákom, ruháim vizesek lesznek, nem indulhatok el a túrán, mert nem lesz lehetőségem megszáradni. Ha túlfeszítem a sátrat, elszakadhat…  A köves talajban nem erőltethetem a cövekeket, mert elgörbülnek. Így hát elindulok kisebb sziklatömböket keresni, melyekkel rögzíthetek minden szükséges pontot. Rutinosan mozgok, és az eredmény büszkeséggel tölt el.

Nőiségem tudatában, rózsaszín kabátomban, vízszintesen szakadó esőben, férfiakat meghazudtoló tökéletességgel állítom fel váramat úgy, hogy közben a belső ponyvát egyetlen vízcsepp sem éri.

A munkától elfáradva úgy döntök, kihagyom a fürdőzést. Bedőlök a hálózsákba és feszült álomba merülök.. Éjszaka sokszor felébredek: az emberek önfeledt csacsogása eleinte nyugalommal tölt el a zord körülmények között, de az éjjeli ordítozók és horkolók hamar emlékeztetnek arra, hogy miért is szeretem kerülni a tömegszállásokat…

[dfd_single_image image=”18252″]

1. nap – Csodából rémálomba

Éjszaka borzasztó hideg van. Nulla fokos hálózsákban, plusz béléssel,  polár aláöltözetben érzem,  hogy a lábamat vészesen csípi a hideg. Gyakran megébredek, mozgatom a lábujjaim, magamhoz húzom a lábam, keveset és rosszul alszom.. Hajnalban meghallva,  hogy elállt az eső, kapva kapok az alkalmon és sürögve sátrat bontok: mire újra megered, már a tető alatt főzöm a forró csokit.

Ideges vagyok. Nem tudok semmit erről a túráról, és a GPS -t sem próbáltam még élesben. Mindig Norbi “intézte ” ezeket a dolgokat,  ő vezette túráinkat, én nem szerettem a térképolvasós macerát. Az utolsó pillanatig halogattam a készülést erre az útra,  de most itt ülök indulásra készen, és azt sem tudom, merre kell indulni.

Nyomkodom a GPS-t, de szokatlan még a jelrendszere, türelmetlenül elteszem.  Végül veszek egy térképet is, biztos, ami biztos. Megtalálom az útvonal jelzés kezdetét, majd hosszas szöszmötölés, időhúzás után bizonytalanul elindulok.

A jelzés szép egyértelmű,  és előttem párszáz méterre egy piros hátizsák baktat: remek – mondom magamban –  be vagyok biztosítva. Az első száz méter hatalmas sziklatömbök megmászásával indul, majdnem leszédülök már az elején. Nehéz a táska… Annyira beijesztettek azzal, hogy nem lesz víz és élelem,  hogy bőven hoztam magammal. Ha el is tévedek, felállítom a sátram, van nálam egy heti élelem –  de lehet, hogy több is-, nagy baj nem lehet…

A szemerkélő eső kicsit sem zavar, sőt, jól esik a testmozgástól kimelegedve. Csodás tájakon vezet az út egyre felfelé.  A piros hátizsák lassan eltűnik,  de az ösvény olyan szépen jelzett, kitaposott, hogy cseppet sem aggódom. Kis idő múlva előveszem a GPS-t és nyugtázom, hogy az okos kis kütyü egy nyíllal mutatja, hogy a jelölt nyomvonalon haladok, melynek neve: Laugavegurinn. Csodás! Hát így tényleg nem lehet eltévedni.

Az első másfél óra remekül telik. Bár a terep igen nehéz és folyamatosan fölfelé kell haladni, a magas pulzusszám mintha jó hatással lenne a hangulatomra, az eső kicsit sem érdekel. Egy-egy szakaszon nagyon nehezen haladok, olykor kisebb-nagyobb hófoltokon kell átkelni. Nagyon felkészült vagyok: kamásli, réteges öltözet, minden csupa vízálló, még a táskán belül is van elkülönítve vízhatlan zsákban tiszta ruha.

Valahol az út kétharmadánál már nagyon fáradok. Még csak 8,5 km-t jöttem – de végig felfelé. Lihegve reménykedem a közeli célban. Egyszerre meglátom a táblát: 3,5 km van még hátra. Az egy óra maximum.   Bedobok egy Snickerst és makacsul elindulok a havas, meredek ösvényen. Görnyedve haladok, orromon csöpög le az egyre erősödő eső. Feltámad a szél, szaporázom a léptem, mert érzem, hogy már ázom.

A domb tetejére érve ijesztő látvány fogad.  A terep innentől végeláthatatlan hómező és továbbra is meredeken tart felfelé. – Na szép – mondom magamban,  de azért nem vagyok különösebben meglepve,  számítottam erre. A tudat, hogy csak 3 km van hátra, megnyugtat. Hamar elérhetem a csúcsot és onnan már könnyen megy lefelé,  a menedékház pedig már biztosan hóhatár alatt van.

Előttem, mögöttem senki,  egyedül maradtam. Fel se nézve, görnyedve cipelem magam felfelé elszántan. Mindjárt vége.. Mindjárt vége… Ritkulnak a jelzések,  készítek néhány fotót a kalandos környezetről, és török tovább.

Aztán egyszerre a valóság hideg markában találom magam. Nincs több jelzés. Előttem egy homogén hómező, egyetlen szikla vagy tereptárgy nélkül. Nincs turista jelzés.  Semmi. Csak az eső és a köd.

Robotosan nyúlok a GPS-ért, és magamban imádkozom, hogy értsek mindent és ne most derüljön ki, hogy el kellett volna olvasni a használati útmutatót… Mennyire felelőtlen vagyok… Bekapcsolom, működik.  Azonnal mutatja, hogy az Laugavegurinn nyomvonalon vagyok. Forgok erre-arra, ellenőrzöm, hogy a nyíl követi-e a mozgásom. Követi! Irányba állok. Elindulok. Szívbe markoló érzés: most tényleg veszélyben vagyok. Süvít a szél,  szakad az eső, a látó távolság kb. 20m, de ki tudja mennyi lehet valójában,  mert ebben a homogén fehér képben nem lehet távolságot becsülni.  Vakon megyek a GPS után. Percenként ellenőrzöm. – Még rajta vagyok, rendben.

Nem akarom elhinni hogy ez a népszerű túraútvonal, ami 1km-rel lejjebb meg sűrűn jelzett, egyszerre ilyen helyzet elé állít. Mindenhol ott vannak a figyelmeztetések: könyvekben,  interneten, térképeken, a kempingekben. Valahogy azonban mindig azt gondoltam,  hogy ezek az idióta turistáknak szólnak, akik elindulnak farmerben és vízálló réteg gyanánt kukazsákot húznak magukra. Láttam pár ilyet most is…

Persze volt annyi eszem, hogy az előző kempingben lejelentkeztem: egyedül utazom,  estére a következő menedékháznál kell lennem. Ha nem érkezem meg, keresésemre indulnak.  Igaz,  elsőre a kissé flegma recepciós lány nem akarta hagyni,  hogy leadjam az adataimat,  mondván hogy az emberek mindig elfelejtenek kijelentkezni, hogy megérkeztek és mennyire sokba kerül a mentés. Izlandon a bajbajutott turistákat ingyen mentik, hogy ne féljenek segítséget kérni, a költségektől tartva. Természetesen a sok mentőcsapat fenntartása az államnak sok pénzbe kerül.

– Ne csináld már, egyedül túrázom… – Győzködtem, és megígérve, hogy nem felejtek el lejelentkezni,  meghagytam az adataimat és az vészhelyzeti konkatkokat. Na persze ez nem vigasztal: valószínűleg megvárnák az estét mielőtt eltűntnek nyilvánítanak, és minden embert megkérdeznek a kempingben mielőtt a keresésemre indulnak.  Leghamarabb reggel találnak meg, és én nemhogy egy éjszakát, de egy órát sem akarok itt tölteni a hóban.

[dfd_single_image image=”18249″]

[dfd_single_image image=”18259″]

Don’t panic!  – kántálom magamban és török előre, ahogy csak tudok. Hamarosan – nem tudom mennyi idő múlva – újra emberi nyomokra bukkanok. Egy kőkupac emléktáblával annak a 25 éves fiúnak az emlékére aki itt halt meg egy viharban.

– Ennél kísértetiesebb nem is lehetne a dolog. Direkt hagyták ki a jelzéseket, hogy drámaibb hatást érjenek el? Komolyan elgondolkodtat a gondolat. Döngetek tovább már a sárga oszlopokat követve,  melyek ismét normális gyakorisággal tűnnek fel.

– Legyek már ott.. Legyek már ott… A sietségtől teljesen kimerülten és lihegve, engedve a hátizsák húzásának egy kőkupac mellett összerogyok pihenni.

– Csak egy perc – gondolom, és közben elképzelem, milyen szánalmas látványt nyújthatok most – túlvállalta magát a kiscsaj – gondolhatja, aki erre jár. De nem jár erre senki…. Erőmet összeszedve feltápászkodom és vonszolom magam tovább életem leghosszabb 3,5 km-én..

Hamarosan elérem a csúcsot és az út meredeken lejteni kezd. Futólépésben haladok  könnyebbségemben, végre lejtő.. Egyszerre úgy 20m-rel előttem a hóban, a ködből kísértetiesen egy aprócska ház alakja kezd derengni.

– Ez nem lehet. Nem hiszem el. Ez nem lehet az. Inkább megyek még 5 km-t csak ne ez legyen az.. Nem akarok hóban sátrazni! A ház nagyon kicsi,  nem sok turistát tud ellátni. Tisztában vagyok vele, hogy menedékházak helyeire hónapokkal előre kell foglalni és borzasztó drágák… Több ember is ácsorog a bejáratnál. Bemegyek velük, nem is tudom miért. Lehet, hogy vissza kéne fordulnom. Csurom víz vagyok, és egyébként is. Nem akarok hóban sátrazni! Nem vagyok hülye?!

Bent kedves Staff és jó meleg fogad. Türelmesen kivárom a soromat.
– Nincs szabad ágy, ugye? – Kérdezem lemondóan. A válasz nem egyértelmű elutasítás, és hirtelen mérges is vagyok magamra, amiért hiú reményeket hajszolok..  Úgy negyed óra várakozás után összeszámolják a papíron a neveket, és kiderül, hogy van egy szabad hely.
– Neee az lehetetlen!  Atyaég! Kérem!! – Meg se kérdeztem, mennyibe kerül,  de azt kell mondjam, minden pénzt megér most. Végül 14 ezer forintnyi összeget fizettem egy 18 ágyas szoba egyik felső ágyáért. Csak matrac van, semmit nem adnak,  zuhanyozó nincs,  a szemetét mindenkinek magával kell vennie tovább. Nagyon a hegyekben vagyunk, itt nincs vezetékes víz, áram, vagy térerő.  Sajnos nem tudok hazaszólni, hogy minden rendben,  de mindenkit felkészítettem erre.

Bemondom a nevemet, megérkeztem. Fel voltam írva egy papírra és rögtön szóltak is rádión a másik menedékháznak a megérkezésemről.
– Nagyon gyors voltál! – Mondja a recepciós lány. Az órára nézek: valóban.  Kicsit több mint 3 óra alatt ideértem. Sebaj. Délután 1 óra van. Egész délután, egész este és éjszaka száradhatnak a cuccaim, és én a melegben pihenhetek… Sajnos hiába minden  vízálló réteg: a vízszintesen szakadó eső, kásás hó és a fizikai megterhelés okozta izzadság elegye kifogott a felszerelésemen…

A faház ódon fenyőillata, a 25 fokra felfűtött, emeletes ágyakkal túlzsúfolt szobában jókedvűen csacsogó emberek társasága  már-már intim hangulatot szőnek a szívembe. A kietlen hómezőn tomboló viharból megérkeztem a biztonságba.

Soha nem fogom elfelejteni ezt a bizsergetően meleg otthon-érzést. Felső ágyamon eldőlve úrrá lesz rajtam minden fizikai tünet, ami az adrenalin miatt korábban nem mutatkozott.  Iszonyú fájdalom a csípőm, combom táján. Fájdalomcsillapítót veszek be és elhatározom, hogy tovább könnyítek a táskámon holnap…

[dfd_single_image image=”18258″]

2. nap – Kérd és megadatik

Lakótársaim a menedékházban már korán reggel szöszmötölnek. Nem zavar,  hálás vagyok nekik, hogy nem horkoltak az éjjel.. Reggel még megforgatom a száradó felszerelést a radiátorokon, kiadós reggelit főzök magamnak, és a kicsekkolás utolsó pillanatáig élvezem a meleget. Odakinn zord, ködös, esős az idő. Sokkal kevesebb a sátor, mint amennyi túrázóval találkoztam: sokan visszafordultak.

A beszélgetésekből kihallom, hogy ma jobb idő lesz, olykor lesznek szünetek egy-egy eső között. Az első 4 km hómezőn vezet tovább, s onnan már csak lefelé tart az ösvény. Látva,  hogy egyedül vagyok,  több csoport is felajánlja, hogy tartsak velük, így a folyón sem kell majd egyedül átkelnem. Megköszönöm, követni fogom őket pár száz méterről.

Röviddel 10 óra után indulás: miután jelzem a távozásomat a recepción, rádión elküldik az üzenetet, hogy ma meg kell érkeznem a következő menedékházhoz. Sokan haladnak előttem,  nem lesz gond. A völgyből kiérve elmennek a tegnap sikertelenül elküldött SMS-ek, már otthon is tudják, hogy megvagyok.

Az első 2 km éppolyan szörnyű mint a tegnapi utolsó kettő: dagadt köd,  zuhogó havas eső, beláthatatlan útvonal. Most azonban többen is vannak a közelemben, így nem érzek veszélyt, lehajtott fejjel, széllel szemben török előre gépiesen. Felfelé tart az út, érzem, hogy vízálló kabátom alatt az izzadtság áztat. A táskámat rángató széltől meg-meg tántorodom.

Ma azonban okosabb voltam: használatba vettem a túrabotot melyet 4 hétig cipeltem feleslegesen. Sosem volt még a kezemben,  de hamar rááll a mozgásom,  rendkívül sokat segít az egyensúlyban, meredek dombokon felfelé, vagy lejtőkön lefelé caplatva.  Valójában azonban azért vettem elő, hogy a folyón való átkelésnél legyen támasztékom.

A hómezőt elhagyva felváltva következnek sáros, sziklás és újabb havas részek. Meredeken tart az út fel aztán le, majd újra fel. Egy-egy szakasz olyan nagy szögben emelkedik,  hogy lenézni is félek. Tekintetem nincs hol pihentetni,  nincs itt semmi látnivaló, csak a köd és az eső. Érzem,  hogy elegem van. Nem azért jöttem ide hogy extrém hegymászó tapasztalatot szerezzek, hanem, hogy az elképesztő izlandi tájban gyönyörködve könnyed túrát tegyek. Ehelyett nem kapok mást, csak fizikai és szellemi próbatételeket. Érzem, hogy erőmből még sok minden kitelik, de nagyon nem esik jól és nem is szívesen csinálom.

Nem érzem jól magam. Dühös vagyok. Tarolok, mint egy robot, elhagyva az előttem elindulókat, csoportokat. Nem érdekel semmi, így fogok menekülni amíg normálisabb körülmények közé nem érek.

Egyszerre egy igen meredek,  sáros lejtő fölött találom magam. Látom az esések nyomait, áldom magam, amiért túrabotom van, enélkül most nagyon nehéz lenne.. Óvatosan botorkálva megindulok, túrabotommal tapogatva keresem a stabilabb pontokat lépteimhez. De hiába az óvatosság.. Érzem, hogy csúszni kezdek, súlypontomat közelítem a földhöz, hogy mentsem, ami menthető és esés helyett inkább földre üljek. A szél azonban belekap a táskámba és én ferdén előre bukom,  nehéz táskám átbicsaklik a fejem fölött és pördülök egyet a sárban.

Senki nem siet a segítségemre,  látótávolságon kívül vannak. – Oké, jól vagyok. – Nyugtázom magamban,  majd elhessegetem a gondolatot, hogy esetleg kiszakadt a vízálló nadrág vagy a kabát. Leérve megmosakszom a patakban, de a fél testemet beterítő sárral nem tudok mit kezdeni. Mindenki látni fogja, hogy elestem és aggodalmasan kérdezgetik majd az egyedül túrázó lánykát, hogy jól van-e.. De ebben a pillanatban semmi sem érdekel. Felpattanok és menetelek tovább.

Hamarosan egy szélesebb patak keresztezi az utat. Benne Itt-ott szikladarabok,  de nem elég nagyok ahhoz,  hogy rálépve száraz maradjon a cipőm. Hipp-hopp átkelek és rezignáltan elfogadom,  hogy ma is vizes bakanccsal végzem a napot. Gondolataim közé furakodik a második menedékház képe. Be kellene fizetni ma is.. Nincs annyi szerencsém, hogy ott is legyen szabad ágy.. De hátha..

Egy különösen kemény hegymászós szakaszt követően ismét lejteni kezd, és most látszik az is, hogy egy darabig csak lefelé kell menni. Szaporázom a lépteimet, könnyű és jól esik. Hirtelen megpillantom az árnyékomat is, aztán eszembe jut, hogy egy ideje valóban nem.esik. Leveszem a csuklyámat és végre meghallom a táj nyugalmas csendjét. Ahogy a látkép is tisztul,  arcvonásaim is megenyhülnek. Lassítok. Így szeretem. Látni, hallani, nyugodtan. Bárcsak végig ilyen lenne, nem zavarna semmilyen nehézség. Csak a nap sütne…

Egy kanyar után elém tárul a zöld völgy.  Bizonyára itt lesz a menedékház. Hatalmas kiterjedésű oázis, melyet a moha és az apró fű tesz zölddé. Ahogy egyre tisztul az ég, egészen messze ellátni, csipkés, havas hegycsúcsok tűnnek fel a távolban. A völgybe leérve pedig megérkezem a folyóhoz. Olvastam a túráról szóló leírásokban, hogy több folyón is át kell kelni, így számítottam az akadályra. Szaporázom a lépteimet, hogy lássam, az előttem haladó két srác hol kel át.

A parton levetem a táskám, cipőm, előveszem az erre a célra hozott szandált, optimistán térdig feltűröm a nadrágom szárát és nekivágok. Fel-le toporgok a parton, mert a folyó nagyon heves sodrású, koszos, hordalékos, nem látni az alját. Keresgélem a megfelelő átkelőhelyet, de nincs ilyen. A srácok érdeklődve nézik ügyködésemet a túlpartról, de nem szólnak semmit.  Tekintetüket magamon érezve belegázolok a jéghideg vízbe.

Tüzesen mardossa a bőrömet, de a nagyobbik gondom inkább az, hogy hova lépjek. A botokkal keresgélem magam előtt a megfelelő támasztékot, és riadtan tapasztalom a sodrás erejét.  Három végtelenül lassú lépéssel a folyó közepére érek, és látom, hogy a mélyebb, nagyobb sodrású szakasz még hátravan. A jeges víz mardossa a lábamat, nem időzhetek soká, lépek még egyet. Az ár belém kap, érzem, hogy egy rossz mozdulat és elragad.

A víz a combomig felcsap,  s én további két pánikos mozdulattal végre kint vagyok. Ekkor önti el a lábam a hideg víz okozta iszonytató fájdalom, de csak két percig tart. A srácok már össze is pakolták és tovább álltak. Megállok segíteni az utánam érkező párnak, akiknek nincs túrabotjuk.  A rémület az ő arcukra is kiül,  de sikeresen túljutnak ők is.

Úgy érzem, ez után minimum egy tapsvihar dukál, de közönség híján elismerés nélkül állok tovább. Eddig is tapasztalt túrázó voltam, de ebben a pillanatban szupervumennek érzem magam.

Az utolsó két kilométer kellemes séta a zöld rétek mellett, ahogy a nagy könyvben az meg van írva. Mintha dühöngésemre válaszul kapott volna zöld ruhát magára a táj, s még a Nap is megmutatta arcát. Gondolatfoszlányok kavarognak a fejemben izlandi élményeim elképesztő  szélsőségességéről, de ezek már nem rendezett gondolatok…

A menedékházhoz érve egyből ágy után érdeklődöm. Közben éles lelkiismeret-furdalásom támad, mert tudom, hogy sátraznom kellene. Kevés a pénzem. Nem is esik. Szép a hely. Mégis azon kapom magam, hogy kifizettem az ágyat. Egyszerűen belefáradtam a sátrazásba..
A házban hamar kiaggatom a száradó ruhákat, kimosom a sáros cuccokat és ebédet főzök. Közben megbeszélem magammal, hogy bármi is legyen, holnap sátraznom kell. Nincs több pénzem…

Kiderül,  hogy ma is 3 óra alatt teljesítettem a túrát, harmadikként értem ide. Meglepődöm magamon, milyen iramot tudok diktálni, ha valami nem tetszik. Aggódva gondolok a holnapra: Vajon mi vár rám? Vajon velem tart kedvenc úti társam, az árnyékom?

[dfd_single_image image=”18253″]

[dfd_single_image image=”18250″]

3. nap – Megérkeznek a válaszaim

Süt a nap! Reggel szép idő és szivárvány fogad, jókedvű vagyok és izgatott. Vajon egész nap tart majd? Lakótársaimmal egészen összebarátkoztam már. Házról házra jönnek ők is, ez a második napunk együtt. Egy francia és egy német 7-7 fős csoport, és egy-két magányos utazó, mint én. Kedvesek, érdeklődőek, vigyázva figyelik az utam: én vagyok az egyetlen egyedül utazó nő. Az együtt elköltött reggeli alatt a túrán és időjáráson túl már más is szóba jön. Személyesebb dolgok: ki-ki miért van itt. Eszembe jut, hogy ilyen lehet az ElCamino: egy hónap alatt szükségszerűen szerzel barátokat az utadon. Jól esik a társaságuk, felszabadult vagyok.

Lassan készülődöm, nem sietek. Nincs miért: szép az idő, csodás a táj, ezért vagyok itt. Élvezem. Szöszmötölök, forró csokit szürcsölök, ide-oda állítgatom a napelemet, amit végre van lehetőségem újra használni.  Talán pár százalék energiát sikerül kinyerni a napból…

Mikor elindulok,  még mindig süt a nap. Szeles idő van és hűvös,  de nem zavar. Egy varázslatos, zsenge, mohazöld völgyben túrázom épp: minden tökéletes. Eltöprengek az előző napokon, és tegnapi élménybeszámolómon. Pontosan erről írtam. Így jó túrázni. Könnyű szívvel, jó időben,  kellemesen. Végre nem rohanok, nincs miért. Hát csak le kellett írnom, és valóra vált,  amire vágytam?

Káprázatos tájakon át vezet az út. A színek kontrasztját fű és moha zöldje, a háttérben kéklő hegyek, a gleccserek vakító fehérsége, és a fekete vulkáni talaj alkotják. Dúdolva bandukolok, boldogan. Kevés a gondolat a fejemben, légiesen üres a lelkem, minden csak az itt és most könnyedsége: a várva-várt kellemes túra, a bátortalanul bujkáló napsütés, az üde, érintetlen természet körülöttem,  és néhány, már ismert túrázó a közelben, mint amolyan döngicsélő bogarak..

A mai első folyó átkelés már könnyedebben megy. A meder sekély, de széles. Könnyen mozgok benne, de igen sokáig tart átérni a túlpatra, a vízből kilépve elönti a sejtjeimet a már ismert,  mardosó fájdalom. Hamar elmúlik, visszaveszem a cipőm és már pattanok is tovább, nehogy valaki megelőzzön és hátizsákos alakjával rondítsa itt nekem a ritka látványt…

Néhány kisebb dombon való átkelést követően az út szinte teljesen laposan halad. Lassan elmaradozik a zöld, és egyre nagyobb kiterjedésű, fekete, kavicsos sivatagban találom magam. Egy darabig a porban vágott keréknyomok mentén tart az ösvény,  s nem veszem észre,  hogy a túraút egy ponton leágazik a nyomvonalról és pár kilométert rossz irányba haladok. Amikor gyanússá válik a dolog, ellenőrzöm magam a GPS-en és korrigálom: átvágva egy sivatagos részen visszatérek a jelölt utamra.

Újabb folyó átkelés teszi kalandossá a nyugodt sétát, de gond nélkül lezajlik ez is. Hatalmas, üres tereken át baktatok, a monoton mozgás, a homogén sivatag eseménytelensége lassan befelé fordítja a tudatomat. Izlandi kalandozásom 5 hetét és a felkészülés hónapjait most egyetlen, kerek történetként látom magam előtt. Egyszerű, kijelentésszerű felismerések tolakodnak elém, mintegy válaszul az indulás előtt olyan égetőn feltett kérdéseimre. Ezek a szólamok egész úton búgtak a háttérben, de sosem fogalmazódtak meg kerek mondatokként. Nem válok izgatottá: annyi szélsőséget megéltem itt, és olyan mélyen, teljes valómban elfáradtam, hogy most már minden rendben van.

Valahogy nem mozgatnak a jövőt illető frusztrációk, az érzelmeim tiszták és egyértelműek. Tudom, hogy mit akarok. Tudom, hogy miért jöttem ide, mit kaptam, mi a kevés és mi a sok. Tudom, hogy ki vagyok. Eddig is tudtam persze, de addig bonyolítottam mindent, amíg már magamat sem láttam meg a tükörben.

Nem tudhatom, hogy ez a bizonyosság meddig tart és vajon minden kételyre válasz-e egy hosszú, egyedül elvonulás. De az én kételyeimre, ebben a pillanatban válasz volt. Talán már járt nekem ez valóban: az egyedüllét az egész életemből hiányzott. Sosem vágytam rá, mert sosem kaptam meg és nem tudtam, mi hiányzik . Az állandó társaság zaja elfojtott néhány gyönge hangot, melyet sosem hallottam még tisztán, a saját belső hangomat. Talán az írás folytonos késztetése is innen ered.

Úgy érzem, bölcsebb vagyok. Mert látom már a kicsinységét a sok hűhónak amit csaptam magam körül, a magam teremtette konfliktusok és fölöslegesen cipelt terhek értelmetlenségét. Most, hogy itt bandukolok, a 4. napsütéses izlandi napom fölötti öröm őszintesége,  a vágyott könnyű és szép túra miatti mély hála és csupa leírhatatlan jó érzés tölti be a szívemet. Kezdem hinni,  hogy ma már nem lesz eső.

És így telik eseménytelenül 15 km-en át ez a szép nap. Szeles és hűvös de száraz, feltárva a táj teljes szépségét.  Talán ilyen ez: aki Izlandra jön, nem láthat mindent jó időben. Ahogy korábban írtam: emberi szemnek nem illő szépségek vannak itt. A természet így korlátoz.

A menedékházhoz érve lejelentkeztem, sátramat szárazon,  gyorsan leteszem a patakparton. Délután rövid túrára indulok újdonsült barátaimmal és egy szempillantás erejéig belekukkantunk a holnapi túrába.  Egy fantasztikus kanyon vár ránk. Állítólag holnap is hasonló idő lesz…

[dfd_single_image image=”18254″]

[dfd_single_image image=”18247″]

[dfd_single_image image=”18257″]

4. nap – Boldogság-ösztön és lezárás

Reggel hatalmas szélvihar ébreszt.  Riadtan ülök fel és két kezemmel a sátor két csúcsát belülről kitámasztva igyekszem ellentartani a szélnek. A vihar ide-oda rángatja a ponyvát,  nyikorognak a rudak, olykor akkorát hajlik a szélben az egész szerkezet, hogy egészen a fejemet is lenyomja. Egy nyugodtabb pillanatban kinézek a többi sátorra. Látom, hogy azokat is rángatja a szél, de ezen kívül semmi mozgás. Ezek szerint mások nem aggódnak… Meg kell bíznom a sátramban. Nem lesz baja.. Aludni már nem tudok, úgyhogy sebtében megreggelizem, egyik kezemmel a szélirány ellen stabilizálva a rudakat. Hamar összepakolok és elkezdek bontani, ami egészen komoly kihívást jelent…

A nem kívánt reggeli torna után konstatálom, hogy nem éppen ilyen időt ígértek mára, közben persze meg-meg ered az eső is. Ha belegondolok, igazi nagy széllel még nem is volt dolgom Izlandon, így hát ennek is el kellett jönnie egyszer.  Minden napra más kihívás!  A forró csokimat már a ház szélárnyékában fogyasztom el, majd nekiveselkedem a Laugavegurinn túra utolsó napjának.

Eljött az a nap is, amikor el kell döntenem, hogy folytatom-e a plusz 2 napos kiegészítéssel. A Fimmvörðuháls trail a Laugavegurinn túra befejezési pontjától vezet tovább Þórsmörkből Skogárba. Ha őszinte vagyok magamhoz,  egyszerűen nincs kedvem.  Persze, jó lenne a tudat, hogy végigmentem, és ha két “normál” napról lenne szó, valószínűleg be is vállalnám.  Csakhogy az első nap egy 950m-es emelkedőt kell megmászni, a menedékház pedig a hegy tetején van. Hóra úgy a felétől lehet számítani, és a magassággal nő a rossz idő valószínűsége.. Ha nem lett volna részem a túrám első napján a havas viharban, valószínűleg nem érdekelne az emelkedő és a magasság. A pár nappal ezelőtti rémálom azonban csak egy 3 km-es szakasz volt, nem lehetett több 2-300m emelkedőnél. És lám, mennyire megviselt. Ezzel a másodikkal kapcsolatban semmiféle kihívás-érzésem nincs, egész egyszerűen nem kívánom, veszélyes hülyeségnek tartom. Minden tiszteletem a hegymászóké, de ez nem az én műfajom.

Miközben a szél hatalmas lökései ellen küzdve vonszolom magam felfelé az első kaptatón,  próbálom elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat. Meglátom, milyen időt jósolnak holnapra,  és majd eldöntöm.

Egy táblán akad meg a tekintetem az ösvény elején. Nagy, többnyelvű tájékoztató: aktív vulkáni terület következik. Szélcsendben vigyázni kell a mérgező gázokkal.  – Na, ezzel nem lesz gond – jegyzem meg keserűen.

A közeli vulkán százévente kétszer kitör. Kitörés esetén a gleccserjégből kiolvadó áradat zúdul a környékre. Az olvadék várható útvonala térképen jelölve. Segélyhívó szám: 112. A várható kitörésről a menedékházban mindig tájékoztatnak. És még pár dolog, amit nem tudok lefordítani… Nos, nem túl biztató kezdet, de legyünk őszinték: valószínűleg nem ma tör ki az a vulkán..

Hamarosan meglátom a tegnapi kanyont, ennek mentén vezet az út. Úgy 50-100 méter mélyen lehet a folyó, nagy robajjal, vadul zúdul lefelé, fölötte mohalepte, vöröses sziklák. Több helyütt is fahídon kell átkelni. Hatalmas tér, csodálatos táj, de a szél miatt olyannyira kell az egyensúlyomra figyelnem, hogy keveset fogok fel a látványból. Helyenként annyira erős lökések érnek, hogy egészen földhöz kell simulnom, hogy ne guruljak le a hegyoldalon. Pedig nehéz táska van rajtam…

Így telik az út hosszan a kanyon mentén, szeles, de többnyire száraz időben. Egy idő után hozzászokom ehhez is, és szórakozottan, a szél cibálásától ide-oda dülöngélve, a túrabottal ellentartva bandukolok utamon.

Újra és újra felötlik a kérdés: tovább menjek? Azt érzem,  hogy nincs kedvem.  De vajon miért?

Elég. Azt hiszem, elértem azt a pontot, ahol elég. Jóllaktam a kalanddal, élményekkel, fizikailag megerősödtem és kimerültem, lelkileg-szellemileg beteltem az elképesztően szélsőséges élmények és érzések tömkelegétől. Zsibbadásig fáradtak az idegeim, és észreveszem, hogy az újabb ingereket méltatlanul, egyre érzéketlenebbül fogadom. Nem kell erőltetni.

Annyi mindent láttam, éreztem, éltem és értettem meg, hogy most jó időre akad feldolgozni való. Talán csak a boldogságösztön dolgozik bennem: mivel retúr jegyem van, eleve úgy készültem, és úgy rendeztem mindent, hogy az élmény kerek legyen. Intenzív, de lezárható. Várnak rám: illatos otthon, ízes ételek, aggódó barátok és kollégák, és mindenekelőtt valaki,  aki nagyon szeret.. Melegséggel tölt el a hazatérés gondolata.

Elegem van a sátorból,  a nyirkos hálózsákból, az 5 perces zuhanyokból. Eddig és ne tovább.  Rég kiléptem a komfort zónámból,  és szerencsére senki nem kényszerít messzebb. Talán odafenn a havas csúcson is várnak rám csodák,  de most nem azt választom. Kezemben az irányítás és most kanyarodó következik.

Miközben gondolataim Mami tyúkhúslevese és az otthoni kanapé -konyha -fürdőkád háromszöge körül kalandozik,  kétszer is meg kell állnom pihenőre,  úgy megéhezem.  Délutánra a szél fokozatosan, észrevétlenül alábbhagy, a nap pedig káprázatosan süt mindvégig. Kellemes,  befejezésre hangolódó kedéllyel rovom a kilométereket,  s lassan megérkezem az utolsó folyóhoz, melyen át kell kelni. Nagy rutinnal,  bátran gázolok bele, s a folyón túl egyszerre megváltozik a táj: újra van növényzet:  eleinte csapott bozótos, majd egy egész kis erdő girbe -gurba,  alacsony fákkal. Tündéri, illatos, buja. Tökéletes lezárása ennek a szélsőségekkel teli , kalandos túrának.

Ez a nap igen hosszúra sikerült: talán a pihenők miatt, talán a táv is hosszabb volt, nem tudom.  Egészen késő délután sétálok be Þórsmörkbe, a kempingbe. A recepción éppen elkapok egy beszélgetést: egy férfi érdeklődik a következő állomás időjárási körülményeiről: erős szelet mondanak, és valamennyi esőt. Igen, az út felétől havas terepen kell haladni, és a GPS használatára is szükség lehet. Lelki szemeim előtt az első napi traumatikus élményeim peregnek le, nem kérek belőle, köszönöm. Nincs több kérdésem.

Hamarosan kellemes jutalomban részesülök döntésemért, mivel a kempingnek saját szaunája van, ingyenes a meleg zuhany, a telefon töltés, internet használat.  Miután kifizetem a sátordíjat, rávetem magam a konyhára és zacsis levest főzök, miközben ég a telefon a kezem alatt: mindenkit megnyugtatok arról,  hogy jól vagyok.

Egy kiadós szaunázás és zuhany után az alkonyi fények sétára hívogatnak, a kempingben körülnézve kis házakra bukkanok. Üresek. Bent asztalok, konyha, 8 ágyas szobák. Szöget üt a fejemben a gondolat, hogy ha ezek késő este is itt állnak nyitva, üresen, besettenkedem.

…Így loptam magamnak egy újabb, ágyban töltött éjszakát a Laugavegurinn túra utolsó estéjén.

[dfd_single_image image=”18260″]