Zsuzsi már gyermekkorában megtapasztalhatta, milyen a szabad utazás, és ezek a korai élmények nagy hatással voltak világszemléletére. Családjával, egy Volkswagen kisbuszban járta be Európát, felnőve pedig közgazdász diplomáját elhajítva a szabad élet felé vette az irányt, és belépett a “rendszeren kívüliek” népes közösségébe. Interjú Female Yetivel.

Mesélj a gyerekkori Volkswagenes kalandodról!

5 éves voltam. A szüleim mindig is szerettek volna messzire utazni, leghőbb vágyuk az volt, hogy eljussanak Nordkappára, Európa legészakibb pontjára. De közbejöttek a gyerekek: a nővérem meg én. Úgyhogy amikor elég nagyok lettünk hozzá, egy nyári szünetet kihasználva becuccoltak minket a kocsiba és útra kelt a család északnak. Mielőtt elindultunk, Anyuék felkészítettek minket arra, hogy nem lesz pénzünk semmire az út alatt. Az összes ételt Magyarországról vittük, gleccserfolyókban fürödtünk és játékként csak a 3 rózsaszín párducomat vihettem. Néhány éve mesélték csak el, hogy mennyire nehéz volt minket nézni, amikor a testvéremmel kézen fogva, csendesen csodáltuk a csilli-villi kirakatokat, és ők semmit nem tudtak nekünk venni. Ennyi év után már nem is emlékeznék, ha vettek volna bármit is akkor. Most pedig itt ülök a világ másik végén egy szál hátizsákkal, úgyhogy azt hiszem, egy életre szóló szemléletet kaptam akkor.

A bakancslistád több pontján is szerepel a szüleiddel közös élmény. Ők mit szólnak most ahhoz, hogy világgá mentél?

Anyu persze aggódik, Apu helyett is. Skype-olással és sűrű Facebook updattel igyekszem lent tartani a vérnyomásukat. Ők azonban soha nem hátráltattak semmiben, nem tiltottak meg semmit, nem próbáltak befolyásolni, és most sem teszik. Talán ezért is tanultam meg meghúzni a saját határaimat, kiállni az elhatározásaim mellett.

[dfd_single_image image=”18230″]

Magyar közgazdászból londoni takarítónő, bébiszitter majd bárpultos lettél. Hogyan lettél üzemeltetési koordinátor a BBC-nél?

A BBC fő épületében található bárban kaptam munkát, aztán gyorsan tanultam az angolt és kerestem a lehetőségeket. Úgy egy év után pedig elindultam a ranglétrán felfelé. Ebben a szerencse, ambíció és személyes kapcsolatok komplex elegye volt segítségemre.  Kitanultam egy új szakmát: a mi csapatunk volt felelős azért, hogy a BBC a nap 24 órájában zavartalanul menjen élőben. A nagyobb, sikeres show-k lebonyolításáért (Children in Need, Strictly Come Dancing, stb.) díjakat is kaptunk.

Azóta is ezzel foglalkozol?

2015 szeptembere óta nem dolgozom, csak utazom.

Sokakban – érthető módon –  megfogalmazódik a kérdés hasonló történetek hallatán: miből finanszírozod az utazásaidat?

Másfél évig gyűjtöttem. Minimalizáltam a költségeimet az élet minden területén: kevesebbet utaztam, nem jártam bulizni, mindenből a legolcsóbbat vettem. Ruhát is csak akkor vásároltam, ha nagyon szükségem volt rá. Mindenhova biciklivel jártam és sok mindent eladtam E-bayen… Vagyis mindent, amim volt, az álmomnak áldoztam.

Ezek szerint nem dolgozol út közben?

Nem dolgozom, a másfél év alatt félretett vagyonomból élek és utazom. A munkához leginkább hasonlító tevékenységem az, hogy vezetem a blogot. Nagyon sok időt elvesz ugyan, de élvezem. Ezen kívül önkénteskedtem Nepálban, és Kambodzsában is ezt tervezem, de ezt nem nevezném munkának.

[dfd_single_image image=”18232″]

Nem sokkal a nagy földrengéskarasztrófa után érkeztél Nepálba. Miben tudtál nekik segíteni?

Egy iskolában tanítottam angolt. Valamint az üzemeltetési koordinátoros tapasztalataim (jártasság a munkahelyi egészségvédelemben, munkavédelemben és katasztrófahelyzetekre való felkészülésben, stb.) segítettek abban, hogy felismerjem: a nepáli embereknek és iskoláknak gyakran sajnos gőze sincs arról, mit kell tenni egy váratlan veszélyhelyzet esetén. Így hát összeállítottam egy katasztrófatervet, elméleti és gyakorlati “földrengés órákat’ tartottam  az egész iskolának, valamint ösztönöztem őket, hogy tanítsák barátaikat és a szüleiket is.

Az önkénteskedéssel tehát nem kerestél pénzt. Mit teszel, ha elfogy a tartalékod és nem tudsz tovább utazni?

Különféle blogokon általában azt mondják, ha kijön az ember napi 25$-ból, az nagyon jó. Ez Ázsiában könnyedén megtehető, így kitartok még egy darabig… George Mallory hegymászó jól megfogalmazta, ahogy én látom a pénzt:

Nem azért élünk, hogy együnk és pénzt keressünk. Hanem azért eszünk és keressük a pénzt, hogy élvezzük az életet. Erről szól az élet, és ezért élünk.

Ha elfogy a pénzem, hazajövök. Nem félek ettől, hiszen minden egyes napot ajándéknak élek meg. Nem tartom magától értetődőnek, hogy jelenleg ilyen életformát élhetek. Kiélvezek minden pillanatot, amennyire csak lehet, aztán amikor vége akkor vége.

Szingli utazó blog – miért tartod fontosnak ezt kiemelni? Mit jelent számodra szinglinek lenni?

Már egy jó pár évvel az utazás előtt is szingli voltam, úgyhogy ez a “tulajdonságom” régóta elkísér. Sokat tanultam magamról, amióta egyedül vagyok. A legfontosabb az, hogy egyedül is boldog tudok lenni. Ez szerintem nagyon fontos az ember életében, akár van párja, akár nincs. Igaz, ha kapcsolatban van az ember ezt sokkal nehezebb elérni.

Ha lenne párod, akkor is utaznál?

Ha akkor jött volna a pasi, mielőtt elhatároztam, hogy útra kelek akkor lehet, hogy nem. Ha találtam volna olyan pasit, akivel érdemes lett volna letelepedni akkor talán megtörtént volna.. De ha az elhatározás után jött volna, akkor nincs megállás: akár velem tart, akár nem.

Meg tudod fogalmazni, hogy vársz ettől az utazástól?

Mindent és semmit. Azt hallottam, hogy az ilyen nagy utak megváltoztatják az embert egy életre. Úgyhogy talán nem is várok semmit, csak kíváncsi vagyok, merre visz. De ha nem változik, az sem gond, hiszen már az hihetetlenül jó érzés, szabad vagyok.

Mesélj a csúcsélményeidről. Mi volt a legextrémebb kalandod?

Marokkó egy elhagyatott részén másztunk egy nagy sziklafalat. A társam legnehezebb szakasz előtt egyszer csak annyit mondott, hogy gond van, és nekem kell ezen a szakaszon előre másznom. Ránéztem, de nem kérdeztem semmit, láttam mindent a szemében. Nem volt választás. Lemászni képtelenség lett volna, és már nagyon magasan voltunk. Ő annyira gyengén volt bebiztosítva, hogy ha hibázok akkor vége mindkettőnkek. Egy másodperc ledermedés után a túlélés vette át a gondolataimat. Nem emlékszem hogyan, de megcsináltam. Mindössze egy éve tanultam mászni akkor. Amikor már biztonságban voltunk, annyit káromkodtam meg szidtam őt, hogy percekig nevettünk. Igaz, nem volt vicces szituáció egyáltalán.

Több helyen írod, hogy sokat jelentenek számodra a hegyek és a túrázás. Miért? Mit érzel, amikor hegyet mászol?

A hegyvidék valahogy az életem része lett az Everest Alaptábor óta. Minden fekete és fehér a hegyekben. Olyan döntéseket kell hozni, amelyek kivétel nélkül fontosak és jelentősek. Az élet minden nonszensze eltűnik. Ez az egyetlen hely, ahol az agyam teljesen kikapcsol. Órákat, napokat tudok menni egy gondolat nélkül…

Melyik volt a legnehezebb túrád?

Az egyik legnehezebb talán a London-Brighton túra volt, amikor 27 óra 59 percet sétáltam non-stop. 100 km. Több mint egy hét volt, mire újra normálisan tudtam járni ezután.

A másik a Manaslu-kör volt: a legnehezebb napot – az 5000 méter feletti hágó átszelését – súlyos magashegyi betegség tüneteivel,  hasmenéssel, hányással és fefájssal kellett végigszenvednem.

2015 szeptembere óta vagy úton. Merre jártál azóta, és mik a terveid?

Nepálban önkénteskedtem és túráztam 3 hónapig, aztán amikor lejárt a vízumom, megvettem a legolcsóbb repjegyet, ami csak volt. Így jutottam el Bangkokba. Rá két napra egy online kvízen nyertem egy utat Balira, úgyhogy ott is töltöttem 5 napot.  A következő hetekben bejártam Thaiföldet, februárban pedig irány Kambodzsa. Csatlakozom a Smiles of Cambodia nevű magyar alapítvány csapatához, hogy önfenntartó iskolát építsünk a helyi gyerekeknek. Hogy ott meddig maradok és merre tovább, erre már nincs terv.

Milyen óvintézkedéseket ajánlasz az egyedül utazó nőknek?

Akiben van már annyi kurázsi, hogy elinduljon egyedül a világ körül, szerintem azt a nőt már nem kell félteni.

[dfd_single_image image=”18231″]