Klein Dávidot a legtöbben a médiából ismerik: expedíciós hegymászó, aki több nyolcezrest is meghódított már, de az Everestet 150m-rel a csúcs alatt kellett feladnia. Mivel expedícióit általában nagy cégek szponzorálják, sporttevékenységét jelentős média visszhang kíséri. Számomra azonban ő elsősorban utazó és másodsorban hegymászó: ő volt a „mentorom”, aki bevezetett az utazgatás elméletébe és filozófiájába.

Kevesen tudják róla, hogy legalább annyira – ha nem jobban – szeret utazni és stoppolgatni, mint hegyet mászni. A különbség az, hogy az utazáshoz nem kell pénz, ezért lehet csendben is csinálni – nem így az expedíciós hegymászást. Hallgassátok hát Dávid történetét.

Azt tudjuk, hogy már gyerekkorodban elkezdtél mászni. Mi a helyzet az utazással?

Kalandvágyó gyerek voltam. Szerettem a tesiórákat, szerettem erdőbe járni, mindig kértem a szüleimet, hogy vigyenek el kirándulni. Szerettem tábortüzet rakni, nyársat faragni, meg hasonlókat. Ebből alakult ki a szikla- majd hegymászás szeretete is: megvolt benne a kaland, fizikai erőfeszítés, bajtársiasság, erdő, szép természeti környezet. Minden, ami egy kalandvágyó fiatalnak kellhet.

A stoppolás már gyerekkoromban erősen jelen volt az életemben: tanúja voltam, amikor a bátyám és a nővérem el-el mentek stoppolni, sőt az édesapám is – aki egyébként pszichológus – nagyon sokat stoppolt: így járta be Európát, amikor ki tudott jutni az országból. Sok történetet hallottunk tőle, ez mindig valami pozitív felhangú dolog volt a családunkban. Sokkal később édesapámmal még kettesben is stoppoltunk, sőt még a motorra is felült mögém Indiában.

[dfd_single_image image=”18219″]

Mesélnél az első komolyabb utazásaidról?

Annak idején, amikor elkezdtem a kalandozást, egy balatoni nyár vagy szlovákiai stoppolás igazi nagy, csavargó utak voltak. Tudom, hogy nem mentem messzire, de úgy emlékszem vissza ezekre a kalandokra, mint manapság egy igazi expedícióra.

Az első, objektív mércével is komolyabbnak tekinthető utam az volt, amikor elmentem az USA-ba 16 évesen egy évre. Ez az út kulturálisan is nagyon erős hatással volt rám, hiszen a rendszerváltás utáni, szocializmus végi, úttörőtáboros világból egyszer csak belecseppentem ebbe a nagyon másféle kultúrába. Én is csodabogárnak számítottam ott, és nekem is nagyon új és más volt minden.

A legendás New-York – San Francisco is megvolt…

A kedvenc stoppos élményem is Amerikához kapcsolódik: 2002-ben egy Anna nevű lánnyal mentünk ki az Egyesült Államokba és végig stoppoltuk a New York – San Francisco útvonalat. Európában mindig egy kicsit az volt az érzésem, hogy ha megunom, bármikor hazasétálok. Bár országról-országra érzékelem a változó hangulatokat, színeket, szokásokat, van egy erős, egységes alap-hangulat: mindenhol hasonló az infrastruktúra, nem tudsz lemenni a térképről. Az USA-ban stoppolgatva azonban az volt az érzésem, hogy na, innen nem sétálok haza… Iszonyatos távolságok vannak, erős a „kitettség érzése” (mint a mászásban) és ezért is fantasztikus érzés volt átszelni az egész kontinenst.

Van még ilyen “top” stoppolós élményed?

A másik kedvenc utam néhány éve volt: Budapest – Marokkó. Egy Daria nevű szentpétervári lánnyal a hideg elől menekültünk délre. Nagy érzés volt keresztül szelni Európát, a télből a tavaszba, majd át a nyárba. Amikor a Tarifa – Tangier átkelőhelynél megláttam a tengert, mindent elhajítottam és berohantam a vízbe. Életem talán legerősebb katarzis élménye volt.

Miért szeretsz annyira stoppolni, mit ad neked ez az utazási forma?

Szeretem a bizonytalanságot. És szeretném otthon érezni magam: itt, a világban. Számomra az úton levés hozza meg azt az érzést, hogy otthon vagyok, a helyemen vagyok. Amikor stoppolok, folyamatosan érzem, hogy a világ bizonytalan, fura, változó és elasztikus körülöttem. Számomra a bizonytalanságnak nincs negatív előjele: organikus, indázó, talán veszélyes is, de nagyon szép… Olyan, mint a világ körülöttünk: a bokrok és fák, a dombok vonalai. Ezek mind-mind sokféle módon ívelnek, és ha ezt megpróbálom rendszerbe szedni, strukturálni, az számomra olyan, mintha az életet megpróbálnám lealacsonyítani a félelmeim szintjére. Amikor ezen kapom magam, akkor azt mondom, hogy inkább szeretnék felnőni az élethez, ami bizonytalan. A stoppolás mindig emlékeztet erre: nem tudom, mikor fognak felvenni, hol fogok aludni, meddig fogok eljutni, és én ebben otthon érzem magam. Az utazás nem kényszer, hanem maga a cél.

[dfd_single_image image=”18221″]

Sokáig CouchSurfing nomád nagykövet voltál az érdi jurtádban. Hány utazó fordult meg nálad?

A CS-be véletlenül csöppentem bele. Szicíliába stoppoltunk egy barátnőmmel, út közben betértünk Rómába körülnézni. Úgy gondoltuk, hogy megjutalmazzuk magunkat, és – mint a luxus netovábbja – elmentünk egy hostelbe, hogy ágyban aludjunk egy éjszakát.  A tulajdonostól hallottuk először a kifejezést, és fogalmunk sem volt, hogy mit jelent. Amikor elmagyarázta, tudtam, hogy ez nagyon nekem való. Azonnal rákaptam, – bár nem a szörfölésre, mert az túl kiszámítható – később nagyon sokat hostoltam, több mint száz embert, az biztos.

Én magam nem is mindig vagyok ott, amikor “hostol a hely”, mivel afféle nomád életmódot folyatok. Sokáig nem volt kapu a kert körül, ahol a jurta állt, így szabadon jártak ki-be az utazók. Volt, hogy tele volt a jurta és egyszerre több sátor is állt a kertemben. Az expedíciók alatt gyakran ismerősöket bíztam meg azzal, hogy fogadják a felkéréseket a CouchSurfingen, amíg távol vagyok. A hely önellátó lett: így lettem nomád nagykövet.

 Hogyhogy volt egy jurtád? Mit jelentett számodra?

Nem vagyok egy aszketikus alkat. Szeretem a jó ételeket, kényelmes ágyat, jó borokat. Eltűnődtem viszont azon, hogy vajon tényleg kell-e egy 10-15 milliós lakást fizetnem egy életen át azért, hogy ne essen rám az eső, ne fázzam? A jurta egy kísérlet volt, és úgy tűnik, bejött. Amikor bent vagyok, akkor tényleg olyan érzés, mint egy lakás, de kívülről mégiscsak egy sátornak tűnik. Egyfelől házban vagyok, másfelől nem. Papíron ez létezik, vagy nem? Legális vagy illegális? Szeretem ezt a játékos bizonytalanságot.

A CouchSurferek szerették?

Persze. Az alapterülete nagyobb volt, mint a házé, kör alakú, gyönyőrű, organikus, fából meg nemezből van, középen egy kályhában ég a tűz, romantikus, különleges. Mindenki nagyon szerette. Sajnálom, hogy már nincs meg. Kiszolgálta az idejét szegény, 8 év után dőlt össze. Tervezem, hogy építek egy másikat.

Mostanában legfőképp a hegymászásra koncentrálsz, nagyobb utakra nem mentél. A hegymászó expedícióid azonban több hónapos utazások is egyben. Ilyenkor az utazás maga is számít, vagy kizárólag az expedíciókra összpontosítasz?

Szeretnék olyan expedíciókat megvalósítani, ahol a hegyet nem egy vegytiszta laboratóriumnak látom, hanem valaminek, ami beágyazódik egy országba, kulturális közegbe, sajátos hangulatba. Ezeken a rétegeken keresztül szeretnék haladni. Látni az ott élő embereket, nem csak úgy átgyalogolni rajtuk. Ezt azonban expedíciózás közben nem annyira engedhetem meg magamnak, mint amennyire szeretném. Ha két életem lehetne, szeretnék egyszerre expedíciós hegymászó is lenni, és emellett teljesen szabad csavargó.

És ennek mi az akadálya?

A hegymászás kicsit olyan, mint a szerelem vagy a költészet. Vagy az élet sója és értelme, vagy valami haszontalan hülyeség. Bár a végcélt tekintve abszurd és romantikus, a konkrét megvalósítást nézve rendkívül fegyelmezett szervezést, koncentrációt igényel. Nagyon komoly embert kell játszanom az expedíció előtt (kommunikációs stratégia, szponzorok, logisztikai háttér, stb.). Ehhez kell, hogy legyen egy telefonom, számítógépem, státuszom. Ezek a dolgok visszatartanak attól, hogy teljesen elengedjem a gyeplőt.

[dfd_single_image image=”18222″]

Hogyan élsz a hétköznapokban, hogy keríted elő a pénzt a drága expedíciókra, utazásokra?

3 lehetőség van arra, hogy ilyen, expedíciós viszonylatban olcsónak számító, ugyanakkor hétköznapi szemmel nézve drága expedíciókat valósítsak meg.

  • Vagy neked van pénzed – ilyen magyar expedíciós hegymászóról nem tudok.
  • Vagy hegyi vezető vagy, tehát olyan embereket viszel a hegyek közé, akik maguktól nem bírnának, nem akarnának nekivágni, vagy valamilyen okból hegyi vezetőt szeretnének igénybe venni.
  • Vagy szponzoraid vannak.

Miután az első lehetőség eleve kiesik, a második kettő közül kell választanom. Ha hegyi vezetőként indulok neki, akkor az expedíció előtt és után azt csinálok, amit akarok, de a hegyen nagyon komoly kompromisszumokat kell kötnöm. Ha viszont szponzorált hegymászó vagyok, akkor az expedíció előtt és után kötök komoly kompromisszumokat: az anyagi háttér megteremtése, szponzorkeresés, kilincselés, médiakötelezettségek. A hegyen azonban már azt csinálok, amit akarok. És miután a hegy az, ami számít nekem, az utóbbit választom.

Így hát kilincselsz, szerepelsz… Hogyan fér meg egymás mellett Klein Dávid, a cégvezető, a stoppos kalandor, az expedíciós hegymászó és a celeb?

Próbálunk békében élni, de nem mondom, hogy nincsenek feszültségek. Klein Dávid, a celebet általában kirakjuk a hidegbe az ajtó elé, szegénynek nagyon alacsony a megbecsültsége a Klein Dávidok családjában, ha már így fogalmazunk. Csak gondot okoz. Az egyetlen dolog, amit termel, az a pénz az expedíciózáshoz. Meg talán az, hogy eljárok iskolákba előadásokat tartani. Közel áll hozzám a pedagógia, elsősorban az alternatív megközelítések persze. A tévéműsorokat és interjúkat nem állhatom, de amikor iskolába mehetek vetíteni, azt szeretem.

A cégvezető már bocsánatosabb bűn. Nem vagyok egy tehetséges üzletember, nem egy fényes siker, amit csinálok. Viszont tényleg úgy érzem, hogy közben értéket is termelünk: pszichológiai, pedagógiai témákat feldolgozó könyveket adunk ki és személyiségfejlesztő, önismereti csoportokat szervezünk. A kiadó ráadásul egy kísérlet: próbálom megvalósítani a személyközpontú munkahelyet, ahova jó érzés bejárni vezetőként és alkalmazottként is.

Klein Dávid, a hegymászó és Klein Dávid, az utazó: itt van az igazi konfliktusa az életemnek. Ők valójában egy személy voltak, a többi inkább csak hozzám csapódott: bármikor el tudom őket engedni, nincsen igazi érzelmi kötődésem hozzájuk.

Az utazó és a hegymászó eredetileg ugyanabból a kalandvágyból, az autentikus élet kereséséből bontakozott ki, és mind a kettő nagyon-nagyon fontos számomra a mai napig. Most azonban sajnos egymás elől szívják el a levegőt. Próbálok úgy gazdálkodni, hogy valahogy mindkettőnek jusson, de néha attól félek, hogy egy idő után valamelyiknek meg kell fulladnia.

Ha már ilyesmiről beszélünk, van egy ötödik személyiségem is: régen sokat írogattam és ez mindig is nagyon érdekelt. Van bennem egy erős sejtés, hogy idős koromra vissza fogok térni a könyveimhez és egy írogató, idős csavargó leszek.

Hogyan képzeled el az idős korodat? Szeretnél egyszer megállapodni és letelepedni, vagy egész életedben mászol és utazgatsz? Megférnek ezek egymás mellett?

Valójában nincsenek kész elképzeléseim a jövőről, egy dolgot tudok biztosan, és ezért tudom, hogy tehetek is: hogy mindig azt csináljam, amire igazán vágyom. Azt már nem tudom befolyásolni, hogy ez mi lesz. Lehet, hogy szerelembe esek és csinálok egy gyereket. Felakasztom a függőágyamat két pálmafa közé Dél-Indiában és a tengerparton a gyerekkel játszom. Ez teljesen rendben van, ha ez az, ami tényleg jön belőlem. Az én felelősségem az, hogy észrevegyem, hogy valóban azt csináljam, ami a szívemből jön.

Mi az, amit legjobban szeretsz az az itthoni életedben, mit keresel az utazásokban?

Restellem ezt bevallani, de az egyik dolog, amit az itthoni életemben a legjobban szeretek, az a lustálkodás. Expedíciózás alatt meglehetősen aszketikus életmódot kell folytatnom: hideg van, korán kell kelni, harcolunk az elemekkel. Ezzel szemben itthon nagyon szeretek lustálkodni. Szeretem még ezt a pezsgő, kulturális életet is, ami Budapesten van. Nem vagyok egy városból kiábrándult figura. Amikor hazajövök, mindig azt látom, hogy van egy gyönyörű, sokszínű fővárosunk.

Az utazgatásban pedig minden mást: a szabadság megtapasztalása, a bizonytalanság, más kultúrákkal való megismerkedés, mély társélmények a közös utazások során, önmagam próbára tétele és mélyebb megismerése…

Mit gondolsz az utazgatás személyiségformáló hatásáról?

Én azt gondolom, hogy a leghasznosabb az lenne, ha nyár elején mindenkit kizavarnának az autópálya mellé egy útlevéllel stoppolni. Az Erasmus programot például nagyon jónak tartom. A saját bőrödön tapasztalod meg a különböző kultúrákat: más tesz minket boldoggá, szabaddá, mások az aggályaink, gondjaink. Biztos vagyok benne, hogy az utazgatás hatására csökkennek az előítéletek is. Ezek az élmények rugalmasabbá, nyitottabbá, – és lehet, hogy ezek most nagy szavak, de szerintem – jobb emberekké tesznek minket.

Sokan veszélyesnek gondolják az utazást. Egy expedíciós hegymászó nyilván kevesebb veszélyt lát ebben, mint egy átlag ember. Mit tudsz mondani azoknak, akik az aggodalmaik miatt maximum szervezett társas utakra fizetnének be?

Nem akarom letagadni, hogy vannak veszélyei és érzelmi kockázatai az utazgatásnak. Nagyon erős érzelmeket fogsz átélni és lehet, hogy ellopják a hátizsákodat vagy legurulsz a hegyoldalon. De gondoljunk bele: veszéllyel, kockázattal jár a szerelem is, a tudomány és számtalan más, fontos dolog. Kimozdulunk a komfort zónánkból, hogy megtapasztalunk valamit, amit eddig soha. Ahhoz, hogy ezt sokszor és sokáig megtapasztalhassuk, ésszel és felelősen kell csinálni, de csinálni kell.

Látni fogod, hogy az aggódás nem visz előre. Nem baj, ha lekésted a vonatot, és az sem baj, hogy nem tudod, hogy felvesznek-e a stoppal. Megtapasztalod, hogy más emberek másképp élnek és másért aggódnak.  Egy idő után otthonosabb, nyugodtabb ember leszel a világban.

[dfd_single_image image=”18220″]