[dfd_single_image image=”18255″]

0. nap – Kegyetlen kontraszt

Busszal érkezem az “alaptáborba”, Landmannalaugarba. Tudtam, hogy lemegyünk az útról, mégis fogcsikorgatva szorongatom a kapaszkodót, ahogy a terepbusz zötykölődve, 20-szal halad a hatalmas sziklák között,  folyókon átkelve az egyre idegenebb tájban. Órákig bucskázunk így csendben, az utasok arcán riadtsággal vegyes kíváncsiság. Kietlen, sziklás hegyormok, fekete sivatagok,  moha-lepte lávamezők, színes,  hófoltos hegyek. Soha nem látott természeti méretek és formák.

A táj iszonytató idegensége megbénít. Félelemteljes gyönyör lesz úrrá rajtam,  a számat nyitva felejtem, görcsösen kapaszkodom az ülésbe. Mintha egy másik földtörténeti korban lennénk.  Semmi nyoma itt bárminek, amit eddig a természet fogalmával társítottam.

Mintha nem is a Föld bolygón lennék. Az az érzésem támad, hogy valami titkot leplezek le épp, erőszakosan, illetlenül.. Hogy erről a tájról nem szabadna tudnia senkinek. Egyszerűen túl különleges ahhoz, hogy emberi szem érintse, durva bakancstalpak tapodják.

Ide nem való autó, túrabot, mesterséges fény. Ebben a földben minden keréknyom és kitaposott ösvény kegyetlen ostorcsapás. Minden emberi lábnyom messziről virít mint valami rút, eldobott szemét..

Az utolsó kilométereken hirtelen nagyot változik a táj: egy kanyar után hatalmas, moha-lepte lávatornyok bukkannak elő, uralják a tájat és rikítanak zölden a korábbi szürke -fekete sivatagot felváltva: nagy, gömbölyded, puha formák, a háttérben színes, hófoltos, tompa hegyek.  A zöld élénk, nyers, mély árnyalatai mindent betöltenek. Annyira hevesen ver a szívem, hogy nem is bírom tovább. A szépségnek erre a szintjére nem voltam felkészülve. Egyszerre hagyom, hogy mint valami üde patak, megeredjen a könnyem, és elöntsön ez az ismeretlen érzés, a felfoghatón túli szépség áhítata. Sírok, és ez a legszerényebb reakció.

Végül bekanyarodunk a célhoz: a völgyben két-három kis épület áll egy csoportban, köröttük sátrak, autók, terepjárók.  Ez a Laugavegur túra nulladik állomása, a Landmannalaugar. Megáll a busz, letörlöm az arcom és felkészülök a váltásra: a csodából ugyanis kegyetlen körülmények rángatnak ki. Hiába a gőzölgő hőforrásban lazuló emberek,  a sátramat szélben, esőben, kemény,  köves-kavicsos, sáros talajban kell felállítani. Egyedül. Bár már ujjamban a rutin, ilyen időjárási viszonyok között borzasztóan nehéz szépen felállítani.

És a szépségnek itt nem esztétikai funkciója van: ha a sátor nem áll feszesen, mint a cövek, minden sarok pontos szögben – mégsem túlfeszítve-, mereven a talajba verve, akkor nagyon rossz éjszaka vár rám. Ha túl laza bármelyik oldal, vagy nem a széliránynak megfelelően áll, belekap a szél, s a vizes külső ponyva hozzáér a kb. 10 cm-re lévő belső ponyvához, és a sátor beázik. Ha pedig a táskám, hálózsákom, ruháim vizesek lesznek, nem indulhatok el a túrán, mert nem lesz lehetőségem megszáradni. Ha túlfeszítem a sátrat, elszakadhat…  A köves talajban nem erőltethetem a cövekeket, mert elgörbülnek. Így hát elindulok kisebb sziklatömböket keresni, melyekkel rögzíthetek minden szükséges pontot. Rutinosan mozgok, és az eredmény büszkeséggel tölt el.

Nőiségem tudatában, rózsaszín kabátomban, vízszintesen szakadó esőben, férfiakat meghazudtoló tökéletességgel állítom fel váramat úgy, hogy közben a belső ponyvát egyetlen vízcsepp sem éri.

A munkától elfáradva úgy döntök, kihagyom a fürdőzést. Bedőlök a hálózsákba és feszült álomba merülök.. Éjszaka sokszor felébredek: az emberek önfeledt csacsogása eleinte nyugalommal tölt el a zord körülmények között, de az éjjeli ordítozók és horkolók hamar emlékeztetnek arra, hogy miért is szeretem kerülni a tömegszállásokat…

[dfd_single_image image=”18252″]

1. nap – Csodából rémálomba

Éjszaka borzasztó hideg van. Nulla fokos hálózsákban, plusz béléssel,  polár aláöltözetben érzem,  hogy a lábamat vészesen csípi a hideg. Gyakran megébredek, mozgatom a lábujjaim, magamhoz húzom a lábam, keveset és rosszul alszom.. Hajnalban meghallva,  hogy elállt az eső, kapva kapok az alkalmon és sürögve sátrat bontok: mire újra megered, már a tető alatt főzöm a forró csokit.

Ideges vagyok. Nem tudok semmit erről a túráról, és a GPS -t sem próbáltam még élesben. Mindig Norbi “intézte ” ezeket a dolgokat,  ő vezette túráinkat, én nem szerettem a térképolvasós macerát. Az utolsó pillanatig halogattam a készülést erre az útra,  de most itt ülök indulásra készen, és azt sem tudom, merre kell indulni.

Nyomkodom a GPS-t, de szokatlan még a jelrendszere, türelmetlenül elteszem.  Végül veszek egy térképet is, biztos, ami biztos. Megtalálom az útvonal jelzés kezdetét, majd hosszas szöszmötölés, időhúzás után bizonytalanul elindulok.

A jelzés szép egyértelmű,  és előttem párszáz méterre egy piros hátizsák baktat: remek – mondom magamban –  be vagyok biztosítva. Az első száz méter hatalmas sziklatömbök megmászásával indul, majdnem leszédülök már az elején. Nehéz a táska… Annyira beijesztettek azzal, hogy nem lesz víz és élelem,  hogy bőven hoztam magammal. Ha el is tévedek, felállítom a sátram, van nálam egy heti élelem –  de lehet, hogy több is-, nagy baj nem lehet…

A szemerkélő eső kicsit sem zavar, sőt, jól esik a testmozgástól kimelegedve. Csodás tájakon vezet az út egyre felfelé.  A piros hátizsák lassan eltűnik,  de az ösvény olyan szépen jelzett, kitaposott, hogy cseppet sem aggódom. Kis idő múlva előveszem a GPS-t és nyugtázom, hogy az okos kis kütyü egy nyíllal mutatja, hogy a jelölt nyomvonalon haladok, melynek neve: Laugavegurinn. Csodás! Hát így tényleg nem lehet eltévedni.

Az első másfél óra remekül telik. Bár a terep igen nehéz és folyamatosan fölfelé kell haladni, a magas pulzusszám mintha jó hatással lenne a hangulatomra, az eső kicsit sem érdekel. Egy-egy szakaszon nagyon nehezen haladok, olykor kisebb-nagyobb hófoltokon kell átkelni. Nagyon felkészült vagyok: kamásli, réteges öltözet, minden csupa vízálló, még a táskán belül is van elkülönítve vízhatlan zsákban tiszta ruha.

Valahol az út kétharmadánál már nagyon fáradok. Még csak 8,5 km-t jöttem – de végig felfelé. Lihegve reménykedem a közeli célban. Egyszerre meglátom a táblát: 3,5 km van még hátra. Az egy óra maximum.   Bedobok egy Snickerst és makacsul elindulok a havas, meredek ösvényen. Görnyedve haladok, orromon csöpög le az egyre erősödő eső. Feltámad a szél, szaporázom a léptem, mert érzem, hogy már ázom.

A domb tetejére érve ijesztő látvány fogad.  A terep innentől végeláthatatlan hómező és továbbra is meredeken tart felfelé. – Na szép – mondom magamban,  de azért nem vagyok különösebben meglepve,  számítottam erre. A tudat, hogy csak 3 km van hátra, megnyugtat. Hamar elérhetem a csúcsot és onnan már könnyen megy lefelé,  a menedékház pedig már biztosan hóhatár alatt van.

Előttem, mögöttem senki,  egyedül maradtam. Fel se nézve, görnyedve cipelem magam felfelé elszántan. Mindjárt vége.. Mindjárt vége… Ritkulnak a jelzések,  készítek néhány fotót a kalandos környezetről, és török tovább.

Aztán egyszerre a valóság hideg markában találom magam. Nincs több jelzés. Előttem egy homogén hómező, egyetlen szikla vagy tereptárgy nélkül. Nincs turista jelzés.  Semmi. Csak az eső és a köd.

Robotosan nyúlok a GPS-ért, és magamban imádkozom, hogy értsek mindent és ne most derüljön ki, hogy el kellett volna olvasni a használati útmutatót… Mennyire felelőtlen vagyok… Bekapcsolom, működik.  Azonnal mutatja, hogy az Laugavegurinn nyomvonalon vagyok. Forgok erre-arra, ellenőrzöm, hogy a nyíl követi-e a mozgásom. Követi! Irányba állok. Elindulok. Szívbe markoló érzés: most tényleg veszélyben vagyok. Süvít a szél,  szakad az eső, a látó távolság kb. 20m, de ki tudja mennyi lehet valójában,  mert ebben a homogén fehér képben nem lehet távolságot becsülni.  Vakon megyek a GPS után. Percenként ellenőrzöm. – Még rajta vagyok, rendben.

Nem akarom elhinni hogy ez a népszerű túraútvonal, ami 1km-rel lejjebb meg sűrűn jelzett, egyszerre ilyen helyzet elé állít. Mindenhol ott vannak a figyelmeztetések: könyvekben,  interneten, térképeken, a kempingekben. Valahogy azonban mindig azt gondoltam,  hogy ezek az idióta turistáknak szólnak, akik elindulnak farmerben és vízálló réteg gyanánt kukazsákot húznak magukra. Láttam pár ilyet most is…

Persze volt annyi eszem, hogy az előző kempingben lejelentkeztem: egyedül utazom,  estére a következő menedékháznál kell lennem. Ha nem érkezem meg, keresésemre indulnak.  Igaz,  elsőre a kissé flegma recepciós lány nem akarta hagyni,  hogy leadjam az adataimat,  mondván hogy az emberek mindig elfelejtenek kijelentkezni, hogy megérkeztek és mennyire sokba kerül a mentés. Izlandon a bajbajutott turistákat ingyen mentik, hogy ne féljenek segítséget kérni, a költségektől tartva. Természetesen a sok mentőcsapat fenntartása az államnak sok pénzbe kerül.

– Ne csináld már, egyedül túrázom… – Győzködtem, és megígérve, hogy nem felejtek el lejelentkezni,  meghagytam az adataimat és az vészhelyzeti konkatkokat. Na persze ez nem vigasztal: valószínűleg megvárnák az estét mielőtt eltűntnek nyilvánítanak, és minden embert megkérdeznek a kempingben mielőtt a keresésemre indulnak.  Leghamarabb reggel találnak meg, és én nemhogy egy éjszakát, de egy órát sem akarok itt tölteni a hóban.

[dfd_single_image image=”18249″]

[dfd_single_image image=”18259″]

Don’t panic!  – kántálom magamban és török előre, ahogy csak tudok. Hamarosan – nem tudom mennyi idő múlva – újra emberi nyomokra bukkanok. Egy kőkupac emléktáblával annak a 25 éves fiúnak az emlékére aki itt halt meg egy viharban.

– Ennél kísértetiesebb nem is lehetne a dolog. Direkt hagyták ki a jelzéseket, hogy drámaibb hatást érjenek el? Komolyan elgondolkodtat a gondolat. Döngetek tovább már a sárga oszlopokat követve,  melyek ismét normális gyakorisággal tűnnek fel.

– Legyek már ott.. Legyek már ott… A sietségtől teljesen kimerülten és lihegve, engedve a hátizsák húzásának egy kőkupac mellett összerogyok pihenni.

– Csak egy perc – gondolom, és közben elképzelem, milyen szánalmas látványt nyújthatok most – túlvállalta magát a kiscsaj – gondolhatja, aki erre jár. De nem jár erre senki…. Erőmet összeszedve feltápászkodom és vonszolom magam tovább életem leghosszabb 3,5 km-én..

Hamarosan elérem a csúcsot és az út meredeken lejteni kezd. Futólépésben haladok  könnyebbségemben, végre lejtő.. Egyszerre úgy 20m-rel előttem a hóban, a ködből kísértetiesen egy aprócska ház alakja kezd derengni.

– Ez nem lehet. Nem hiszem el. Ez nem lehet az. Inkább megyek még 5 km-t csak ne ez legyen az.. Nem akarok hóban sátrazni! A ház nagyon kicsi,  nem sok turistát tud ellátni. Tisztában vagyok vele, hogy menedékházak helyeire hónapokkal előre kell foglalni és borzasztó drágák… Több ember is ácsorog a bejáratnál. Bemegyek velük, nem is tudom miért. Lehet, hogy vissza kéne fordulnom. Csurom víz vagyok, és egyébként is. Nem akarok hóban sátrazni! Nem vagyok hülye?!

Bent kedves Staff és jó meleg fogad. Türelmesen kivárom a soromat.
– Nincs szabad ágy, ugye? – Kérdezem lemondóan. A válasz nem egyértelmű elutasítás, és hirtelen mérges is vagyok magamra, amiért hiú reményeket hajszolok..  Úgy negyed óra várakozás után összeszámolják a papíron a neveket, és kiderül, hogy van egy szabad hely.
– Neee az lehetetlen!  Atyaég! Kérem!! – Meg se kérdeztem, mennyibe kerül,  de azt kell mondjam, minden pénzt megér most. Végül 14 ezer forintnyi összeget fizettem egy 18 ágyas szoba egyik felső ágyáért. Csak matrac van, semmit nem adnak,  zuhanyozó nincs,  a szemetét mindenkinek magával kell vennie tovább. Nagyon a hegyekben vagyunk, itt nincs vezetékes víz, áram, vagy térerő.  Sajnos nem tudok hazaszólni, hogy minden rendben,  de mindenkit felkészítettem erre.

Bemondom a nevemet, megérkeztem. Fel voltam írva egy papírra és rögtön szóltak is rádión a másik menedékháznak a megérkezésemről.
– Nagyon gyors voltál! – Mondja a recepciós lány. Az órára nézek: valóban.  Kicsit több mint 3 óra alatt ideértem. Sebaj. Délután 1 óra van. Egész délután, egész este és éjszaka száradhatnak a cuccaim, és én a melegben pihenhetek… Sajnos hiába minden  vízálló réteg: a vízszintesen szakadó eső, kásás hó és a fizikai megterhelés okozta izzadság elegye kifogott a felszerelésemen…

A faház ódon fenyőillata, a 25 fokra felfűtött, emeletes ágyakkal túlzsúfolt szobában jókedvűen csacsogó emberek társasága  már-már intim hangulatot szőnek a szívembe. A kietlen hómezőn tomboló viharból megérkeztem a biztonságba.

Soha nem fogom elfelejteni ezt a bizsergetően meleg otthon-érzést. Felső ágyamon eldőlve úrrá lesz rajtam minden fizikai tünet, ami az adrenalin miatt korábban nem mutatkozott.  Iszonyú fájdalom a csípőm, combom táján. Fájdalomcsillapítót veszek be és elhatározom, hogy tovább könnyítek a táskámon holnap…

[dfd_single_image image=”18258″]

2. nap – Kérd és megadatik

Lakótársaim a menedékházban már korán reggel szöszmötölnek. Nem zavar,  hálás vagyok nekik, hogy nem horkoltak az éjjel.. Reggel még megforgatom a száradó felszerelést a radiátorokon, kiadós reggelit főzök magamnak, és a kicsekkolás utolsó pillanatáig élvezem a meleget. Odakinn zord, ködös, esős az idő. Sokkal kevesebb a sátor, mint amennyi túrázóval találkoztam: sokan visszafordultak.

A beszélgetésekből kihallom, hogy ma jobb idő lesz, olykor lesznek szünetek egy-egy eső között. Az első 4 km hómezőn vezet tovább, s onnan már csak lefelé tart az ösvény. Látva,  hogy egyedül vagyok,  több csoport is felajánlja, hogy tartsak velük, így a folyón sem kell majd egyedül átkelnem. Megköszönöm, követni fogom őket pár száz méterről.

Röviddel 10 óra után indulás: miután jelzem a távozásomat a recepción, rádión elküldik az üzenetet, hogy ma meg kell érkeznem a következő menedékházhoz. Sokan haladnak előttem,  nem lesz gond. A völgyből kiérve elmennek a tegnap sikertelenül elküldött SMS-ek, már otthon is tudják, hogy megvagyok.

Az első 2 km éppolyan szörnyű mint a tegnapi utolsó kettő: dagadt köd,  zuhogó havas eső, beláthatatlan útvonal. Most azonban többen is vannak a közelemben, így nem érzek veszélyt, lehajtott fejjel, széllel szemben török előre gépiesen. Felfelé tart az út, érzem, hogy vízálló kabátom alatt az izzadtság áztat. A táskámat rángató széltől meg-meg tántorodom.

Ma azonban okosabb voltam: használatba vettem a túrabotot melyet 4 hétig cipeltem feleslegesen. Sosem volt még a kezemben,  de hamar rááll a mozgásom,  rendkívül sokat segít az egyensúlyban, meredek dombokon felfelé, vagy lejtőkön lefelé caplatva.  Valójában azonban azért vettem elő, hogy a folyón való átkelésnél legyen támasztékom.

A hómezőt elhagyva felváltva következnek sáros, sziklás és újabb havas részek. Meredeken tart az út fel aztán le, majd újra fel. Egy-egy szakasz olyan nagy szögben emelkedik,  hogy lenézni is félek. Tekintetem nincs hol pihentetni,  nincs itt semmi látnivaló, csak a köd és az eső. Érzem,  hogy elegem van. Nem azért jöttem ide hogy extrém hegymászó tapasztalatot szerezzek, hanem, hogy az elképesztő izlandi tájban gyönyörködve könnyed túrát tegyek. Ehelyett nem kapok mást, csak fizikai és szellemi próbatételeket. Érzem, hogy erőmből még sok minden kitelik, de nagyon nem esik jól és nem is szívesen csinálom.

Nem érzem jól magam. Dühös vagyok. Tarolok, mint egy robot, elhagyva az előttem elindulókat, csoportokat. Nem érdekel semmi, így fogok menekülni amíg normálisabb körülmények közé nem érek.

Egyszerre egy igen meredek,  sáros lejtő fölött találom magam. Látom az esések nyomait, áldom magam, amiért túrabotom van, enélkül most nagyon nehéz lenne.. Óvatosan botorkálva megindulok, túrabotommal tapogatva keresem a stabilabb pontokat lépteimhez. De hiába az óvatosság.. Érzem, hogy csúszni kezdek, súlypontomat közelítem a földhöz, hogy mentsem, ami menthető és esés helyett inkább földre üljek. A szél azonban belekap a táskámba és én ferdén előre bukom,  nehéz táskám átbicsaklik a fejem fölött és pördülök egyet a sárban.

Senki nem siet a segítségemre,  látótávolságon kívül vannak. – Oké, jól vagyok. – Nyugtázom magamban,  majd elhessegetem a gondolatot, hogy esetleg kiszakadt a vízálló nadrág vagy a kabát. Leérve megmosakszom a patakban, de a fél testemet beterítő sárral nem tudok mit kezdeni. Mindenki látni fogja, hogy elestem és aggodalmasan kérdezgetik majd az egyedül túrázó lánykát, hogy jól van-e.. De ebben a pillanatban semmi sem érdekel. Felpattanok és menetelek tovább.

Hamarosan egy szélesebb patak keresztezi az utat. Benne Itt-ott szikladarabok,  de nem elég nagyok ahhoz,  hogy rálépve száraz maradjon a cipőm. Hipp-hopp átkelek és rezignáltan elfogadom,  hogy ma is vizes bakanccsal végzem a napot. Gondolataim közé furakodik a második menedékház képe. Be kellene fizetni ma is.. Nincs annyi szerencsém, hogy ott is legyen szabad ágy.. De hátha..

Egy különösen kemény hegymászós szakaszt követően ismét lejteni kezd, és most látszik az is, hogy egy darabig csak lefelé kell menni. Szaporázom a lépteimet, könnyű és jól esik. Hirtelen megpillantom az árnyékomat is, aztán eszembe jut, hogy egy ideje valóban nem.esik. Leveszem a csuklyámat és végre meghallom a táj nyugalmas csendjét. Ahogy a látkép is tisztul,  arcvonásaim is megenyhülnek. Lassítok. Így szeretem. Látni, hallani, nyugodtan. Bárcsak végig ilyen lenne, nem zavarna semmilyen nehézség. Csak a nap sütne…

Egy kanyar után elém tárul a zöld völgy.  Bizonyára itt lesz a menedékház. Hatalmas kiterjedésű oázis, melyet a moha és az apró fű tesz zölddé. Ahogy egyre tisztul az ég, egészen messze ellátni, csipkés, havas hegycsúcsok tűnnek fel a távolban. A völgybe leérve pedig megérkezem a folyóhoz. Olvastam a túráról szóló leírásokban, hogy több folyón is át kell kelni, így számítottam az akadályra. Szaporázom a lépteimet, hogy lássam, az előttem haladó két srác hol kel át.

A parton levetem a táskám, cipőm, előveszem az erre a célra hozott szandált, optimistán térdig feltűröm a nadrágom szárát és nekivágok. Fel-le toporgok a parton, mert a folyó nagyon heves sodrású, koszos, hordalékos, nem látni az alját. Keresgélem a megfelelő átkelőhelyet, de nincs ilyen. A srácok érdeklődve nézik ügyködésemet a túlpartról, de nem szólnak semmit.  Tekintetüket magamon érezve belegázolok a jéghideg vízbe.

Tüzesen mardossa a bőrömet, de a nagyobbik gondom inkább az, hogy hova lépjek. A botokkal keresgélem magam előtt a megfelelő támasztékot, és riadtan tapasztalom a sodrás erejét.  Három végtelenül lassú lépéssel a folyó közepére érek, és látom, hogy a mélyebb, nagyobb sodrású szakasz még hátravan. A jeges víz mardossa a lábamat, nem időzhetek soká, lépek még egyet. Az ár belém kap, érzem, hogy egy rossz mozdulat és elragad.

A víz a combomig felcsap,  s én további két pánikos mozdulattal végre kint vagyok. Ekkor önti el a lábam a hideg víz okozta iszonytató fájdalom, de csak két percig tart. A srácok már össze is pakolták és tovább álltak. Megállok segíteni az utánam érkező párnak, akiknek nincs túrabotjuk.  A rémület az ő arcukra is kiül,  de sikeresen túljutnak ők is.

Úgy érzem, ez után minimum egy tapsvihar dukál, de közönség híján elismerés nélkül állok tovább. Eddig is tapasztalt túrázó voltam, de ebben a pillanatban szupervumennek érzem magam.

Az utolsó két kilométer kellemes séta a zöld rétek mellett, ahogy a nagy könyvben az meg van írva. Mintha dühöngésemre válaszul kapott volna zöld ruhát magára a táj, s még a Nap is megmutatta arcát. Gondolatfoszlányok kavarognak a fejemben izlandi élményeim elképesztő  szélsőségességéről, de ezek már nem rendezett gondolatok…

A menedékházhoz érve egyből ágy után érdeklődöm. Közben éles lelkiismeret-furdalásom támad, mert tudom, hogy sátraznom kellene. Kevés a pénzem. Nem is esik. Szép a hely. Mégis azon kapom magam, hogy kifizettem az ágyat. Egyszerűen belefáradtam a sátrazásba..
A házban hamar kiaggatom a száradó ruhákat, kimosom a sáros cuccokat és ebédet főzök. Közben megbeszélem magammal, hogy bármi is legyen, holnap sátraznom kell. Nincs több pénzem…

Kiderül,  hogy ma is 3 óra alatt teljesítettem a túrát, harmadikként értem ide. Meglepődöm magamon, milyen iramot tudok diktálni, ha valami nem tetszik. Aggódva gondolok a holnapra: Vajon mi vár rám? Vajon velem tart kedvenc úti társam, az árnyékom?

[dfd_single_image image=”18253″]

[dfd_single_image image=”18250″]

3. nap – Megérkeznek a válaszaim

Süt a nap! Reggel szép idő és szivárvány fogad, jókedvű vagyok és izgatott. Vajon egész nap tart majd? Lakótársaimmal egészen összebarátkoztam már. Házról házra jönnek ők is, ez a második napunk együtt. Egy francia és egy német 7-7 fős csoport, és egy-két magányos utazó, mint én. Kedvesek, érdeklődőek, vigyázva figyelik az utam: én vagyok az egyetlen egyedül utazó nő. Az együtt elköltött reggeli alatt a túrán és időjáráson túl már más is szóba jön. Személyesebb dolgok: ki-ki miért van itt. Eszembe jut, hogy ilyen lehet az ElCamino: egy hónap alatt szükségszerűen szerzel barátokat az utadon. Jól esik a társaságuk, felszabadult vagyok.

Lassan készülődöm, nem sietek. Nincs miért: szép az idő, csodás a táj, ezért vagyok itt. Élvezem. Szöszmötölök, forró csokit szürcsölök, ide-oda állítgatom a napelemet, amit végre van lehetőségem újra használni.  Talán pár százalék energiát sikerül kinyerni a napból…

Mikor elindulok,  még mindig süt a nap. Szeles idő van és hűvös,  de nem zavar. Egy varázslatos, zsenge, mohazöld völgyben túrázom épp: minden tökéletes. Eltöprengek az előző napokon, és tegnapi élménybeszámolómon. Pontosan erről írtam. Így jó túrázni. Könnyű szívvel, jó időben,  kellemesen. Végre nem rohanok, nincs miért. Hát csak le kellett írnom, és valóra vált,  amire vágytam?

Káprázatos tájakon át vezet az út. A színek kontrasztját fű és moha zöldje, a háttérben kéklő hegyek, a gleccserek vakító fehérsége, és a fekete vulkáni talaj alkotják. Dúdolva bandukolok, boldogan. Kevés a gondolat a fejemben, légiesen üres a lelkem, minden csak az itt és most könnyedsége: a várva-várt kellemes túra, a bátortalanul bujkáló napsütés, az üde, érintetlen természet körülöttem,  és néhány, már ismert túrázó a közelben, mint amolyan döngicsélő bogarak..

A mai első folyó átkelés már könnyedebben megy. A meder sekély, de széles. Könnyen mozgok benne, de igen sokáig tart átérni a túlpatra, a vízből kilépve elönti a sejtjeimet a már ismert,  mardosó fájdalom. Hamar elmúlik, visszaveszem a cipőm és már pattanok is tovább, nehogy valaki megelőzzön és hátizsákos alakjával rondítsa itt nekem a ritka látványt…

Néhány kisebb dombon való átkelést követően az út szinte teljesen laposan halad. Lassan elmaradozik a zöld, és egyre nagyobb kiterjedésű, fekete, kavicsos sivatagban találom magam. Egy darabig a porban vágott keréknyomok mentén tart az ösvény,  s nem veszem észre,  hogy a túraút egy ponton leágazik a nyomvonalról és pár kilométert rossz irányba haladok. Amikor gyanússá válik a dolog, ellenőrzöm magam a GPS-en és korrigálom: átvágva egy sivatagos részen visszatérek a jelölt utamra.

Újabb folyó átkelés teszi kalandossá a nyugodt sétát, de gond nélkül lezajlik ez is. Hatalmas, üres tereken át baktatok, a monoton mozgás, a homogén sivatag eseménytelensége lassan befelé fordítja a tudatomat. Izlandi kalandozásom 5 hetét és a felkészülés hónapjait most egyetlen, kerek történetként látom magam előtt. Egyszerű, kijelentésszerű felismerések tolakodnak elém, mintegy válaszul az indulás előtt olyan égetőn feltett kérdéseimre. Ezek a szólamok egész úton búgtak a háttérben, de sosem fogalmazódtak meg kerek mondatokként. Nem válok izgatottá: annyi szélsőséget megéltem itt, és olyan mélyen, teljes valómban elfáradtam, hogy most már minden rendben van.

Valahogy nem mozgatnak a jövőt illető frusztrációk, az érzelmeim tiszták és egyértelműek. Tudom, hogy mit akarok. Tudom, hogy miért jöttem ide, mit kaptam, mi a kevés és mi a sok. Tudom, hogy ki vagyok. Eddig is tudtam persze, de addig bonyolítottam mindent, amíg már magamat sem láttam meg a tükörben.

Nem tudhatom, hogy ez a bizonyosság meddig tart és vajon minden kételyre válasz-e egy hosszú, egyedül elvonulás. De az én kételyeimre, ebben a pillanatban válasz volt. Talán már járt nekem ez valóban: az egyedüllét az egész életemből hiányzott. Sosem vágytam rá, mert sosem kaptam meg és nem tudtam, mi hiányzik . Az állandó társaság zaja elfojtott néhány gyönge hangot, melyet sosem hallottam még tisztán, a saját belső hangomat. Talán az írás folytonos késztetése is innen ered.

Úgy érzem, bölcsebb vagyok. Mert látom már a kicsinységét a sok hűhónak amit csaptam magam körül, a magam teremtette konfliktusok és fölöslegesen cipelt terhek értelmetlenségét. Most, hogy itt bandukolok, a 4. napsütéses izlandi napom fölötti öröm őszintesége,  a vágyott könnyű és szép túra miatti mély hála és csupa leírhatatlan jó érzés tölti be a szívemet. Kezdem hinni,  hogy ma már nem lesz eső.

És így telik eseménytelenül 15 km-en át ez a szép nap. Szeles és hűvös de száraz, feltárva a táj teljes szépségét.  Talán ilyen ez: aki Izlandra jön, nem láthat mindent jó időben. Ahogy korábban írtam: emberi szemnek nem illő szépségek vannak itt. A természet így korlátoz.

A menedékházhoz érve lejelentkeztem, sátramat szárazon,  gyorsan leteszem a patakparton. Délután rövid túrára indulok újdonsült barátaimmal és egy szempillantás erejéig belekukkantunk a holnapi túrába.  Egy fantasztikus kanyon vár ránk. Állítólag holnap is hasonló idő lesz…

[dfd_single_image image=”18254″]

[dfd_single_image image=”18247″]

[dfd_single_image image=”18257″]

4. nap – Boldogság-ösztön és lezárás

Reggel hatalmas szélvihar ébreszt.  Riadtan ülök fel és két kezemmel a sátor két csúcsát belülről kitámasztva igyekszem ellentartani a szélnek. A vihar ide-oda rángatja a ponyvát,  nyikorognak a rudak, olykor akkorát hajlik a szélben az egész szerkezet, hogy egészen a fejemet is lenyomja. Egy nyugodtabb pillanatban kinézek a többi sátorra. Látom, hogy azokat is rángatja a szél, de ezen kívül semmi mozgás. Ezek szerint mások nem aggódnak… Meg kell bíznom a sátramban. Nem lesz baja.. Aludni már nem tudok, úgyhogy sebtében megreggelizem, egyik kezemmel a szélirány ellen stabilizálva a rudakat. Hamar összepakolok és elkezdek bontani, ami egészen komoly kihívást jelent…

A nem kívánt reggeli torna után konstatálom, hogy nem éppen ilyen időt ígértek mára, közben persze meg-meg ered az eső is. Ha belegondolok, igazi nagy széllel még nem is volt dolgom Izlandon, így hát ennek is el kellett jönnie egyszer.  Minden napra más kihívás!  A forró csokimat már a ház szélárnyékában fogyasztom el, majd nekiveselkedem a Laugavegurinn túra utolsó napjának.

Eljött az a nap is, amikor el kell döntenem, hogy folytatom-e a plusz 2 napos kiegészítéssel. A Fimmvörðuháls trail a Laugavegurinn túra befejezési pontjától vezet tovább Þórsmörkből Skogárba. Ha őszinte vagyok magamhoz,  egyszerűen nincs kedvem.  Persze, jó lenne a tudat, hogy végigmentem, és ha két “normál” napról lenne szó, valószínűleg be is vállalnám.  Csakhogy az első nap egy 950m-es emelkedőt kell megmászni, a menedékház pedig a hegy tetején van. Hóra úgy a felétől lehet számítani, és a magassággal nő a rossz idő valószínűsége.. Ha nem lett volna részem a túrám első napján a havas viharban, valószínűleg nem érdekelne az emelkedő és a magasság. A pár nappal ezelőtti rémálom azonban csak egy 3 km-es szakasz volt, nem lehetett több 2-300m emelkedőnél. És lám, mennyire megviselt. Ezzel a másodikkal kapcsolatban semmiféle kihívás-érzésem nincs, egész egyszerűen nem kívánom, veszélyes hülyeségnek tartom. Minden tiszteletem a hegymászóké, de ez nem az én műfajom.

Miközben a szél hatalmas lökései ellen küzdve vonszolom magam felfelé az első kaptatón,  próbálom elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat. Meglátom, milyen időt jósolnak holnapra,  és majd eldöntöm.

Egy táblán akad meg a tekintetem az ösvény elején. Nagy, többnyelvű tájékoztató: aktív vulkáni terület következik. Szélcsendben vigyázni kell a mérgező gázokkal.  – Na, ezzel nem lesz gond – jegyzem meg keserűen.

A közeli vulkán százévente kétszer kitör. Kitörés esetén a gleccserjégből kiolvadó áradat zúdul a környékre. Az olvadék várható útvonala térképen jelölve. Segélyhívó szám: 112. A várható kitörésről a menedékházban mindig tájékoztatnak. És még pár dolog, amit nem tudok lefordítani… Nos, nem túl biztató kezdet, de legyünk őszinték: valószínűleg nem ma tör ki az a vulkán..

Hamarosan meglátom a tegnapi kanyont, ennek mentén vezet az út. Úgy 50-100 méter mélyen lehet a folyó, nagy robajjal, vadul zúdul lefelé, fölötte mohalepte, vöröses sziklák. Több helyütt is fahídon kell átkelni. Hatalmas tér, csodálatos táj, de a szél miatt olyannyira kell az egyensúlyomra figyelnem, hogy keveset fogok fel a látványból. Helyenként annyira erős lökések érnek, hogy egészen földhöz kell simulnom, hogy ne guruljak le a hegyoldalon. Pedig nehéz táska van rajtam…

Így telik az út hosszan a kanyon mentén, szeles, de többnyire száraz időben. Egy idő után hozzászokom ehhez is, és szórakozottan, a szél cibálásától ide-oda dülöngélve, a túrabottal ellentartva bandukolok utamon.

Újra és újra felötlik a kérdés: tovább menjek? Azt érzem,  hogy nincs kedvem.  De vajon miért?

Elég. Azt hiszem, elértem azt a pontot, ahol elég. Jóllaktam a kalanddal, élményekkel, fizikailag megerősödtem és kimerültem, lelkileg-szellemileg beteltem az elképesztően szélsőséges élmények és érzések tömkelegétől. Zsibbadásig fáradtak az idegeim, és észreveszem, hogy az újabb ingereket méltatlanul, egyre érzéketlenebbül fogadom. Nem kell erőltetni.

Annyi mindent láttam, éreztem, éltem és értettem meg, hogy most jó időre akad feldolgozni való. Talán csak a boldogságösztön dolgozik bennem: mivel retúr jegyem van, eleve úgy készültem, és úgy rendeztem mindent, hogy az élmény kerek legyen. Intenzív, de lezárható. Várnak rám: illatos otthon, ízes ételek, aggódó barátok és kollégák, és mindenekelőtt valaki,  aki nagyon szeret.. Melegséggel tölt el a hazatérés gondolata.

Elegem van a sátorból,  a nyirkos hálózsákból, az 5 perces zuhanyokból. Eddig és ne tovább.  Rég kiléptem a komfort zónámból,  és szerencsére senki nem kényszerít messzebb. Talán odafenn a havas csúcson is várnak rám csodák,  de most nem azt választom. Kezemben az irányítás és most kanyarodó következik.

Miközben gondolataim Mami tyúkhúslevese és az otthoni kanapé -konyha -fürdőkád háromszöge körül kalandozik,  kétszer is meg kell állnom pihenőre,  úgy megéhezem.  Délutánra a szél fokozatosan, észrevétlenül alábbhagy, a nap pedig káprázatosan süt mindvégig. Kellemes,  befejezésre hangolódó kedéllyel rovom a kilométereket,  s lassan megérkezem az utolsó folyóhoz, melyen át kell kelni. Nagy rutinnal,  bátran gázolok bele, s a folyón túl egyszerre megváltozik a táj: újra van növényzet:  eleinte csapott bozótos, majd egy egész kis erdő girbe -gurba,  alacsony fákkal. Tündéri, illatos, buja. Tökéletes lezárása ennek a szélsőségekkel teli , kalandos túrának.

Ez a nap igen hosszúra sikerült: talán a pihenők miatt, talán a táv is hosszabb volt, nem tudom.  Egészen késő délután sétálok be Þórsmörkbe, a kempingbe. A recepción éppen elkapok egy beszélgetést: egy férfi érdeklődik a következő állomás időjárási körülményeiről: erős szelet mondanak, és valamennyi esőt. Igen, az út felétől havas terepen kell haladni, és a GPS használatára is szükség lehet. Lelki szemeim előtt az első napi traumatikus élményeim peregnek le, nem kérek belőle, köszönöm. Nincs több kérdésem.

Hamarosan kellemes jutalomban részesülök döntésemért, mivel a kempingnek saját szaunája van, ingyenes a meleg zuhany, a telefon töltés, internet használat.  Miután kifizetem a sátordíjat, rávetem magam a konyhára és zacsis levest főzök, miközben ég a telefon a kezem alatt: mindenkit megnyugtatok arról,  hogy jól vagyok.

Egy kiadós szaunázás és zuhany után az alkonyi fények sétára hívogatnak, a kempingben körülnézve kis házakra bukkanok. Üresek. Bent asztalok, konyha, 8 ágyas szobák. Szöget üt a fejemben a gondolat, hogy ha ezek késő este is itt állnak nyitva, üresen, besettenkedem.

…Így loptam magamnak egy újabb, ágyban töltött éjszakát a Laugavegurinn túra utolsó estéjén.

[dfd_single_image image=”18260″]