Mondhatnám, hogy átlagos szilveszternek indult, de mivel 3 hónapja élünk Izlandon, tudtuk, hogy csak különleges lehet. Így hát nem erőltettük szervezést, nem terveztük el, hogy milyen buliba megyünk, vagy honnan nézzük az újévi tűzijátékot, mert mindegy is hol kötünk ki.  Izlandi ismerőseink már említették többször, hogy őrült tűzijátékra lehet számítani, és az év utolsó napja közeledtével az összes általunk követett angol nyelvű izlandi médium fő témája a szilveszter éjjel volt. Valamikor 30-a körül, amikor már sokat hallottam a ‘bonfire’ kifejezést, végre rákerestem, mert az rémlett, hogy nem ugyanazt jelenti, mint a “‘firework’. Amikor tehát tudatosult bennem, hogy szerte az országban hatalmas máglyákat raknak, akkor kezdett el igazán érdekelni, hogy mi is lesz itt szilveszterkor, és 31-e délutánra fokozatosan ráébredtünk, hogy valószínűleg igen izgalmas élményben lesz részünk.

31-én már délután beindultak a tűzijátékok az egész városban, lépten nyomon robbantgattak az emberek. Megtudtuk, hogy a tűzijátéknak itt nagy hagyománya van. Teljesen normális látvány, hogy a család – felnőttek, gyerekek – felsorakoznak a ház előtt, míg az apuka pár méterre a bejárattól elhelyezi a kertben a rakétát, begyújtja, majd visszaszalad a gyerekekhez és egymásba karolva csodálják, ahogy a színes, pörgő, puffogó fénycsík sivítva a legevőbe emelkedik és felrobban. A tűzijátékozás itt családi esemény. Mégis, jónéhány ilyen jelenet után sem igazán tudtuk elképzelni, hogy mi vár ránk… Izgatottak voltunk, de még mindig jobban foglalkoztatott az estére várható tiszta égbolt és 5-ös erősségű sarki fény.

Elfek, rejtőzködők és máglyarakások

8-körül kocsiba ültünk, mert buszok már délután óta nem jártak, és úgysem volt tervben, hogy részegen kezdjük az új évet. Az első máglyához éppen a gyújtás pillanatában érkeztünk meg. A tizen-kitudjahány méter magas farakás már önmagában bámulatos látvány volt. A máglyákat az emberek által összehordott fahulladékból építették, külön figyelmet fordítva arra, hogy csak kezeletlen, festetlen, natúr fa kerüljön a halomra, hogy az égés során ne keletkezzenek káros füstök. Karácsony óta folyamatosan épültek a rakások a főváros 10 pontján, és országszerte mintegy 90 helyen. A máglyarakás állítólag a pogány hagyományokig nyúlik vissza. A legenda szerint karácsony és szilveszter tájékán az elfek és rejtőzködők (hidden folks) az izlandi népmesék, mondák szereplői eljönnek a városokba az emberek közé, s a népi hagyomány szerint az emberek mécsesekkel, máglyákkal világítják be az útjukat tudatva ezzel a békés szándékot. A máglyák körül összegyűlnek a családok, kiviszik a gyerekeket is és énekkel, zenével ünneplik a fényt és a rejtőzködőket. Természetesen ma már csak a gyerekek hisznek a mesebeli lényekben, a hagyomány azonban élénken él még.

A tízméteres máglya begyújtása lenyűgöző látvány és a hatalmas tűz melege kellemesen feledtette a zord, mínusz 7-8 fokos hőmérsékletet. Az tömeg egyre nagyobb lett, de még mindig nem fogható egy Balaton-parti tűzijátékra összegyűlt tömeg méretéhez. Bár Izland legnagyobb máglyáját választottuk, mivel nem a belvárosban voltunk, itt elsősorban a helyiek ünnepeltek, és ők nincsenek sokan. Miközben átadtuk magunkat a gyermeki örömöknek és rohangáltunk a soha nem látott méretű tábortűz körül, egyszerre az égre pillantva megláttuk, hogy horizonttól horizontig húzódó, szalagszerűen tekergő sarki fény táncol a fejünk fölött. Több sem kellett! Kész a tökéletes szilveszter! Gondoltuk, és el sem tudtuk képzelni, hogy ezt még lehet fokozni…

Sarki fénybe lövöldözött tűzijáték

Mivel tudtuk, hogy nem messze van egy másik máglyarakás is, kocsiba ültünk és kíváncsian átfurikáztunk a következő helyszínre, hogy még jobb képet kaphassunk az izlandi szilveszteri szokásokról. Az új helyszínen az előzőhöz hasonló méretű máglya lángolt, de mivel közelebb voltunk a belvároshoz itt már sokkal nagyobb tömeg és zsongás várt minket.  Amitől az egész még izgalmasabb volt, hogy szinte mindenkinél volt saját tűzijáték! Mivel én még soha nem láttam közelről ilyesmit – hiszen mindig valami hajóról vagy lezárt hídról lövik fel a tűzijátékokat otthon – nagyon izgatott lettem attól, hogy tőlem 2-3 méterre röpködnek fel a rakéták, és látszólag senki nem fél ettől a helyzettől. Igaz, este 10 órakor még mindig csak kulturáltan szórakozó, felelősségteljesen viselkedő embereket láttunk. A gyerekek csillagszórókkal rohangáltak, a felnőttek látszólag remekül kézben tartották az eseményeket még a nagyobb rakéták fellövése körül is. Állunk tehát a hatalmas máglyarakás mellett, melyet éneklő emberek vesznek körül, körülöttünk mindenütt durrogó, puffogó fényes tűzijátékok, és ahogy követem a szememmel a fellőtt rakétát látom, hogy fölöttünk hatalmas szélességben a sarki fény borítja be az eget. Ez már olyasmi volt, amit kitalálni is túlzás lett volna, mégis, kinek jutna eszébe a sarki fény alatt felrobbanó tűzijátékról álmodozni? Erre annyira kicsi az esély, hogy normális ember nem kíván ilyet és lám, most itt vagyunk! Azt sem tudtam hova dobjam az agyamat, erre már nehéz irodalmibb kifejezést találni…

Az egész olyan meseszerű volt.. Minden tízméteren pukkant valami fényes, már szinte Harry Potter világában éreztem magam, pedig egy korty alkohol sem volt bennem. Gyerekek szaladgáltak csillagszórókkal, fényrudakkal, mások apró, csillogva-puffogó kis petárdaszerű mini-tűzikátékokat álltak körül, a távolban hatalmas robajjal emelkedtek a magasba a Budapesti augusztus 20-át is megszégyenítő fényóriások, az egész mögött pedig ott világított zölden a sarki fény, és még mindig csak 10-11 óra körül jártunk. Ekkor már éreztük a nyomást, mielőbb ki kell találnunk, honnan akarjuk látni az éjféli csúcsot. Menjünk-e ki a város széli magaslatra ahogyan elterveztük, hogy sarki fényes tűzijátékfotókat lőjünk, vagy vessük bele magunkat a sűrűjébe és élvezzük, ahogy a fejünkre záporoznak a fények?

Mérgezett egérként rohangáltunk a városban egyik helyszínről a másikra, keresve a legideálisabb éjféli spotot. Amikor az egyik legnépszerűbb kilátónál összegyűlt tömegben úgy döntöttünk, hogy nem akarunk bezsúfolódni a korlátnál tolongó emberek közé, 11:30-kor visszafordultunk a tengerparti máglyához hogy testközelből élvezhessük a tűzijátékot. Amikor beszálltunk az autóba, azzal szembesültünk, hogy a nagy hóban elakadt a kerék és nem mozdul egy centit sem az autó, de mielőtt kétségbe eshettünk volna egy 8fős társaság jelent meg a kocsi mellett és 30 másodperc alatt kitoltak minket az útra.

Minden fantáziát felülmúló szilveszter

Miközben az kiszemelt helyszínünk felé tartottunk, a durrogtatás olyan méreteket öltött, hogy már azt hihettük volna, lemaradtunk az éjfélről, de ellenőriztem az időt és még mindig csak 11:40 volt. Ahogy megérkeztünk és kiszálltunk az autóból, a fények mellett a hanghatások is berobbantak az auránkba. Valahol itt lehetett az a pillanat. amikor a kb. egyórás önkívület elkezdődött. Lebotorkáltunk a partra, ahonnan beláttuk a teljes öblöt, és az előttünk emelkedő belvárost. A máglya már leégett, az emberek a vörösen izzó parázs körül melegedtek, és mindenütt, mindenütt tűzijátékok emelkedtek az égbe. Még mindig nem volt éjfél, de ott álltunk egy észbontó, gigászi fény-és hang-orgia közepén, és egyszerűen nem tudtunk reagálni. Az őszinte reakció talán az lett volna, ha torkunk szakadtából ordítva rohangálunk körbe-körbe, mert nagyjából efféle elemi érzelmeket váltott ki belőlünk az egész, de az agyunk civilizáltan leblokkolt és csak állunk és néztünk, és néha igyekeztünk ellőni egy fotót vagy videóra venni, de az eredmények a nyomába sem érnek a tényleges történéseknek.

Az öböl távoli túlpartja izzó fényárban úszott, az épületek kivehetetlenek voltak a tűzijátékok fényei között. Ekkor megértettük, mit is jelent az, amire izlandi barátaink próbáltak figyelmeztetni. Itt a tűzijáték nem olyan, mint nálunk, hogy egy központi helyen fellőnek egy 10-20 perces, látványos műsort és mindenki örül. Nem is vagyok benne biztos, hogy van önkormányzat által rendelt, központi tűzijáték. Itt Reykjavíkban mindenki, de mindenki bevásárol a tűzijátékból és minden háznak, minden utcasaroknak van egy saját műsora. Összehasonlítás-képpen azt tudnám mondani, hogy képzelj egy magyar vidéki tűzijátékot, szolid 10 perces műsort, tedd egymás mellé 2-300 méterenként, képzelj el egy Budapesti nagy tűzijátékot, helyezd el 5 km-enként, és az egészet fűszerezd meg egy-egy kis magánszámmal úgy 100 m-enként, durrantsd el őket egyszerre, és képzeld el ezt egy órás hosszúságúnak.. Ezek csak szavak, nem lehet igazán átadni, hogy milyen az összhatás. Olyan volt, mintha egy sci-fibe csöppentünk volna, a levegő megtelt nehéz füsttel, a fények egyre tompábbak lettek ahogy a füstfelhő elborította az egész várost, de a műsor még mindig tartott. Amikor az éjféli csók elcsattant, azt vettük észre, hogy 10 méterre tőlünk letettek egy dobozt, ami egyenesen a fejünk fölé lövöldözte a fényeket, és amikor az egyik doboz kifogyott, a másik oldalunkon folytatódott. Annyira erős volt az egész élmény, hogy eszünkbe sem jutott meghatódni, elérzékenyülni, a 2016-os évünkre vagy a magyar himnuszra gondolni, egyszerűen csak a pillanat volt és a teljes, extatikus katarzis.

Még tartott a műsor, amikor ismét autóba ültünk és elindultunk a belváros felé. Reykjavík leghíresebb tere, a Hallgrímskirkja előtti tér tele volt emberekkel, ők már elsősorban turisták voltak (ezt a részegség fokából lehetett már messziről látni). Az elhasznált tűzijátékos dobozokból raktak tüzeket a téren, és még mindig durrogtak sok helyen. Egy kiadós éjjeli séta alatt az “ezt nem hiszem el” “eszméletlen” és “atya úr isten mi volt ez” “soha többet nem szilveszterezem máshol csak Izlandon” és az “ez mindent pénzt megér” mantrák hajtogatásával idővel sikerült levezetni a felgyűlt feszültséget, és visszatérni az évértékelős, kissé szentimentális hangulatba.

Ez a szilveszter egy olyan élmény volt, mintha egy álomból ébredtem volna fel. Amikor valami olyasmit tapasztalok, amihez egészen biztosan nem lett volna képzelőerőm sem, olyankor érzem azt, hogy ez a világ észbontóan csodálatos. És most nem a hegyek, nem a mohák, nem a sarki fény. Ezt az emberek csinálták, valahogy így alakult az itteni kultúra, az izlandiak megmutatják, hogyan buliznak. Imádom őket!