Mivel ez a blog folyton a fenti kérdést kerülgeti, gondoltam, ideje szakemberhez fordulni. Az előző részben egy pszichológus véleményét olvashattuk arról, hogy az utazási vágy a fiatal felnőtteknél egyfajta második identitáskrízis megvalósulása/megoldása. Ebben a következő részben egy személyközpontú tanácsadó mesél a saját nagy utazási élményéről: életközépi válságról, arról, hogy miképp lett szűk számára a korábbi élettér, hogyan változtatta meg az életét – és hivatását – egyetlen hosszú, nehéz utazás, és hogyan látja mindezt és saját gyermeke külföldre költözését utólag, a segítő szakember szemével.

Miért_utazunk_el_II_1

52 éves vagyok, angolt tanítok, jógát oktatok, segítő beszélgetésekben vagyok facilitátor, önismereti csoportokat vezetek, és tagja vagyok három rendszeresen találkozó, vezető nélküli önismereti csoportnak. Hogy mindezekben nagyon jól érzem magam, az azért van, mert az életem fölötti hatalom az én kezemben van, úgy teszem a dolgaimat, ahogyan én szeretem. Ezt az élethelyzetemet egy 6 évvel ezelőtti nagy elutazásnak köszönhetem.

46 évesen sikeres angoltanár voltam már 19 éve, és nem értette senki, hogy miért is akarom befejezni a tanítást, miért akarok pályát váltani. A pszichológiában lehet, hogy harmadik identitáskrízisnek vagy életközép válságnak neveznék azt, amiben voltam. Én valami olyasmire vágytam, hogy életem második felében többet tehessek embertársaimért, mint a nyelvtanítás. Mivel a szolgálat mély alázatot követel, azt gondoltam, hogy valami nehéz dolgot kellene tennem, egy alázat-tréningre lenne szükségem. Mivel nem szeretek egyáltalán utazni, ezért azt gondoltam, hogy az utazás lenne az egyik fontos eleme a kalandnak, a másik pedig valami, ami nehéz, és soha azelőtt nem csináltam. Az Egyesült Királyságba utaztam és 9 hónapig gerincsérült, nyaktól vagy deréktól lefelé béna embereket ápoltam az otthonaikban. Munkám során sokat utaztam Angliában és Wales-ben, összesen 23 kliens ápolásában vettem részt, kollégáim között volt angol, walesi, holland, lengyel, észt, litván, ukrán, zimbabwei, fülöp-szigeteki és magyar. Sokszor kerültem nagyon nehéz helyzetbe, és sokszor éreztem magam halálosan fáradtnak a 12 órás műszak után.

Mit hozott nekem ez a 9 hónap?  Nem gondolom, hogy egy merőben új én született bennem, de azt igen, hogy testileg és lelkileg jelentősen megerősödtem. Megtanultam például azt, hogyha valamitől, ami a jövőben vár rám, nagyon félek, csak a következő lépésre kell koncentrálnom, és lépésről lépésre még a legfélelmetesebb dolog is kezelhetővé válik. A legfontosabb hozadéka a nagy utazásnak az elhatározás volt, amivel hazajöttem: A jövőben nem fogok munkahelyet keresni magamnak, hanem mindent megteszek, hogy felépítsem a magam munkahelyét, ahol a kereteket én állítom fel, ahol azt csinálhatom, amit szeretek. Azóta ezen munkálkodom, és öt év után azt mondhatom, hogy sikerült. Időnként nagy árat fizetek a szabadságomért, de a szabadság mindent megér.

A fiam története

Egy évvel a hazajövetelem után családunkban a példámat 23 éves fiam követte, aki akkor már négy éve járt az egyébként három év alatt elvégezhető főiskolára, nem látta a jövőjét itthon, és bármilyen kényelmes is volt a papa-mama hotel, érezte, és mi, szülők is éreztettük-tudattuk vele, hogy változtatni kell, mert ahogyan akkor élt, nem vezetett sehova. El kellett hagynia védett helyét, jó messzire kellett utaznia, Skóciába, hogy magára találjon. A mai napig is ott él és dolgozik, és nyilvánvaló tény, hogy messzire utazása egy új én megszületésére adott esélyt. Egy egyszerű pincérként kezdte mindenféle szakképzettség és tapasztalat nélkül egy kis szállodában, és ma egy nagy négycsillagos szálloda egyik éttermének vezetője, fantasztikus munkabíró, stressz tűrő, szervező és kommunikációs képességekkel.   Hálát adok a sorsnak újra és újra csodálatos változásaiért!

Kettőnk, és az a sok-sok ember története, akiket az önismereti csoportjaimban az eddig már több mint kétezer órában végighallgattam, két dolgot látszik tanítani nekem. Az egyik az, hogy az a bizonyos válság a felnőtt kor bármelyik évében beüthet, különösen akkor, ha az ember egy valaki más által megírt forgatókönyv szerint él. A másik, hogy

ha a válságba került felnőttnek van bátorsága elhagyni a komfortzónáját, például elutazni, úgy, hogy az utazásban van kockázat, vannak nehéz helyzetek, amiken úrrá kell tudni lenni, akkor nagy esély van arra, hogy egy hosszútávon ható pozitív változás fog bekövetkezni az életében.

Ugyanezt gondolom arról is, aki egy kockázatos belső utazásra vállalkozik, de ez már egy másik poszt témája…

Bánátiné Tóth Ágnes – személyközpontú tanácsadó, csoportfacilitátor