Következő történetünk egy srácról szól, aki tizenkét évnyi pultozás után döntött úgy, hogy életmódot vált. A vágyott új szakma nem más, mint maga a kaland, szabadság és a kreativitás, a bibi csak épp annyi volt, hogy a nulláról kellett kezdeni. Főállású vendéglátózás mellett kemény tanulás és rengeteg ingyen meló kellett ahhoz, hogy dobbantani tudjon… Élményeiről, dilemmáiról a kezdetektől fogva blogol, történeteiből egy folyamatos, mélyen inspiráló flow-élmény bontakozik ki. Levi ma már keresett utazó filmes: többnyire kalandtúrákat szervező irodákkal dolgozik. Az Emberi kísérlet c. blog szerzőjét faggattam.

Hogyan kerültél a pult mögé?

A pályaválasztás idején sportoltam, a fősulit hamar abba is hagytam miatta. A sportolás végül különböző okokból kifolyólag nem jött be. Akkoriban ismerkedtem meg egy mixerrel, aki világbajnoki bronzérmes és Európa-bajnok volt ebben a szakágban, és ez nagyon inspirált. Végül egy mixersuliban kötöttem ki. Ebben kiélhettem a kreativitásom, és buli volt a meló, nagyon élveztem, jó is voltam benne. Feljöttem Budapestre, underground szórakozóhelyeken dolgoztam, 23 évesen pedig már Budapest akkori leghíresebb klubjában üzletvezető-helyettes voltam. Végül ők bezártak, én pedig helyről helyre vándoroltam…

Az elején tehát lelkesedtél a munkádért. Mitől változott ez meg?

Eleinte nagyon élveztem, átbuliztam az éveket, összesen 12 évet dolgoztam a vendéglátásban. Bennfentessé váltam egy csomó szórakozóhelyen, személyesen ismertem zenekarokat, a keresetemre sem lehetett panasz. Aztán egy idő után elkezdett ismétlődni minden, és már kezdtem unni ugyanazokat a sztorikat, elkezdtem többre vágyni: hétvégékre, nappali programokra, állandó barátnőre…

[dfd_single_image image=”18203″]

A blogon beszámolsz egy fájdalmas szakításról. Az ezt követő nehéz időszak nagyot lendített a személyiségfejlődéseden, és ekkor találtad meg az igazi utadat. Mi történt akkor?

Annak a lánynak nagy érdeme volt abban, hogy némileg konszolidálódjon az életem. Együtt elkezdtünk felépíteni valamit, a szakítás után viszont az egész világom porig égett. Ott álltam egyedül, körbenéztem és nem volt körülöttem semmi és senki. A barátaim már többnyire családosak voltak vagy párkapcsolatban éltek, nem hívogattak bulizni, hogy hamar átlendüljek a szarságokon. Én pedig túl hosszú ideig siránkoztam és anyukám már nem bírta nézni, végül megfűzött, hogy menjek el vele nyaralni. Itt történt a fordulat.

Dzsip-szafarin voltunk, hetvennel suhantunk az erdőben a fák között, az utasok azt se tudták mibe kapaszkodjanak, én meg a plató tetején álltam, fél kézzel kapaszkodtam, a másikkal meg fotóztam. Ez volt a pillanat.“

Még aznap este, mikor visszaértünk a szállodába rávetettem magam a netre, és elkezdtem kutatni, miképp lehetne a munkám, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Azt hiszem az egész kulcsa azonban az volt, hogy teljesen egyedül voltam, nagy világfájdalmamban nem foglalkoztam senkivel, csak magammal és a sebeim nyalogatásával. Talán életemben először, úgy igazán magamra figyeltem. Ha megvan, mit szeretnénk csinálni, már ’csak’ csinálni kell… Ez pedig nagyon-nagyon nehéz, ezzel tisztában vagyok, sok dologba kezdtem már, amit aztán végül feladtam.”

Korábban több különböző vállalkozásba is belekezdtél, kevés sikerrel. Mi hiányzott akkor a megvalósításhoz?

Nagy részük valószínűleg azért vallott kudarcot, mert egyik sem az én utam volt. Próbálkoztam programozással, vendéglátóhelyet is akartam nyitni, de minden befuccsolt. A legtanulságosabb próbálkozásom a fotózás volt: régi álmomat valóra váltva, vettem magamnak egy fényképezőt, és kattintgattam is megállás nélkül. Az akkori párom viszont nem támogatott benne, ezért egyre kevesebbet fotóztam és lassan elkopott az egész. Nem figyeltem a saját igényeimre, s külső elvárásnak rendeltem alá magam…

Mi változott azóta, hogy most mégis sikerül?

Egyrészt az, hogy tényleg imádom az új utam, igazi, őszinte szenvedéllyel csinálom a filmjeimet, és küzdök a céljaimért. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy amíg én nem vagyok boldog, mást se tudok azzá tenni. Talán furcsán hangzik, hogy ez adta meg a kitartásomat, de visszagondolva szinte az összes kapcsolatomnak a végét az okozta, hogy frusztrált voltam és megfelelési kényszer gyötört. Nem a saját utamat jártam, önbizalmam se volt sok, próbáltam a páromnak megfelelni, magamra erőltetni valami olyat, ami nem én vagyok. Naná, hogy kudarc lett a vége. Most már tudom, hogy első körben nekem kell boldognak lennem, csak úgy fogok tudni boldogságot adni másnak.

Hogy ment az átmeneti időszak a pultozás és filmezés között? Gondolom, nem egyik napról a másikra váltottál.

A vendéglátásban töltött utolsó pár hónapom alatt már nagyon sok filmes melóm volt, de mégsem annyi, hogy biztonsággal megélhessek, viszont a főállásommal már nem fért össze időben a kettő, ezért lecsippentettem a munkaidőmből néha. Ettől a kevéstől a filmjeim nem készültek jobban, viszont a melóban követtem el olyan hibákat, ami miatt azt hittem, egyből ki is rúgnak. Ekkoriban már úgy éreztem magam, mind egy láncravert vadállat, igazi düh kavargott bennem, amiért nem csinálhatom azt, amit igazán szeretnék. Ez persze a filmezésre is kihatott: nem tudtam olyan lelkesedéssel dolgozni, mint korábban, így még lassabban haladtam a melókkal.

Képes voltál egy tengeren túli utazást visszautasítani azért, hogy a helyette kapott pénzből fejleszd az eszközparkodat.  Hogy érzed, mennyit számít az önfegyelem ebben a folyamatban?

Ez relatív. Abban a pillanatban ezt éreztem helyesnek. Így lett új kamerám, ami a mai napig a legfontosabb eszközöm és komoly minőségi ugrást tett lehetővé. Az is lehet persze, hogy ha akkor elutazok messzire, már meg lenne az a filmem, ami meghozta volna a boom-ot. Én az egyikben hittem, Te a másikban.  Az igazi önfegyelem ahhoz kell, hogy amikor hullafáradtan hazaérsz, és semmihez sincs kedved, odaülj a géphez és tanulj, dolgozz tovább.

[dfd_single_image image=”18205″]

2014 őszén írtad először, hogy tervezed a kilépést, de végül 2015 decemberében jöttél el végleg a munkahelyedről. Hogy jutottál el a felmondásig?

Elkezdett nagyon felpörögni minden. Az év elején még csak privát útjaim voltak, kiugrottam 1 napra Párizsba megünnepelni a szülinapom, aztán március végén egy ismerőshöz Rómába. Itt felvettem egy csomó anyagot is, de megvágni már nem volt időm, mert mikor hazatértem, elárasztottak melóval… Pillanatok alatt el is érkezett az ősz, és akkor jött a legnagyobb meglepetés. Egy nap ott állt egy e-mail egy utazásszervező cégtől, hogy mehetek velük Izlandra videósnak, ha el tudok szabadulni. Életem egyik legcsodálatosabb útja volt: Izland egyszerűen lenyűgöző, alig várom, hogy visszamenjek. Ezen az úton megismerkedtem valakivel, aki hazatérésünk után megrendelt 4 filmet tőlem.

Annyira betemetett a munka, hogy végül decemberben hirtelen lebetegedtem. A túlterheltség döntött le a lábamról. Az otthon töltött pár nap alatt számot vetettem, és arra jutottam, az egészségem mindennél többet ér, ráadásul már nagyjából annyit keresek a filmezéssel, mint a főállásommal, ideje egyiktől megszabadulni. Az meg nem volt kérdés melyiktől…

“Beléptem és ott ült mindkét főnököm egy asztalnál, ezt jelnek tekintettem. Kértem őket, hogy beszéljünk, odaültem, és felmondtam”

Volt valami az “előző életedben”, amit úgy érzed, be kellett beáldoznod?

Hát igen: a társasági élet. Amióta elkezdtem filmezni, nagyon kevés időt töltöttem emberek, barátok között, a rögeszmémmé vált, hogy kitörjek. Mivel azelőtt szinte nyüzsögtem, nagy volt a kontraszt. De azt hiszem, nem szenvedtem maradandó károsodást… Most, hogy megint csak egy munkám van, etéren is visszatérhetek a normális kerékvágásba, van időm a barátaimra, szüleimre.

Új élet ide, vagy oda, s hogy az elmúlt két és fél évben többször kellett elhagynom a komfortzónámat, mint a korábbi életemben összesen, még mindig van bennem félsz ezekben a helyzetekben.”

Mi lendít túl ezeken?

Nemrégiben a Havazin c. műsorral voltam forgatni Franciaországban, majd megérkezés utáni napon indultam is tovább – szintén videózni – egy túlélő túrára a vadonba, január közepén. Néhány luxusszállodában eltöltött nap után a hátam közepére se kívántam, hogy sátorban aludjak a mínusz akárhány fokban. Ahogy közeledett az út, elkezdett tele lenni a gatya, „te jó ég, meg tudom csinálni”?  Mivel azonban már igent mondtam, nem volt más választásom. Ilyenkor előhúzom a pozitív hozzáállást, és elkezdek azon agyalni, milyen feladatok, kihívások várnak rám, és végiggondolok mindent, amire csak számítani lehet. Ez a végiggondolás pedig pontosan azt eredményezi, hogy ott már kellően felkészült leszek fejben, hogy kihozzam magamból a maximumot.

Az első blogposzt óta sok idő telt el, és ahogy elindultál az outdoor videózás irányába egyre jobban kinyílt előtted ez a világ. Össze tudod foglalni, hogy honnan-hova jutottál?

Rengeteget fejlődtem, rengeteg tekintetben. Hobbivideósként kezdtem, most pedig ebből élek, miközben ingyen utazom, és kereskedelmi tv csatornákkal is forgatok. A tanulási folyamat természetesen még mindig tart, de egyre közelebb jutok az egyik célomhoz, hogy olyan színvonalú filmeket tudjak készíteni, melyek mondjuk egy hegyifilm-fesztiválra nevezhetők.

Szellemileg is rengeteget léptem előre, egy gyámoltalan, siránkozó kisfiúból harcos férfivá váltam, és bár szeleburdi vagyok ma is, a céljaimat minden körülmények között képes vagyok elérni. Hit és önbizalom tekintetében is megmutatkozik a változás, most már elhiszem, hogy bármit meg tudok valósítani az életemben amit akarok, és az önbizalmam is épülőben van, érzem is azon, ahogy az emberek hozzám állnak.

Vannak olyan bakancslistás tételek, extrém élmények, amiket a videózásnak köszönhetsz?

Igen: futottam napfelkeltében a tengerparton, ültem helikopteren, utaztam rally autóban, láttam sarki fényt… Ezen kívül siklóernyőztem, via ferrataztam, bouldereztem, raftingoltam,  tengeri kajakoztam, ültem kétéltűn, kóstoltam bálnahúst, szarvasgombásztam, megpróbáltam ráálni egy highline-ra, hótalpaztam, voltam Európa legrégibb sóbányájában és legnagyobb jégbarlangjában, elkezdtem motorozni, jártam a Rax fennsíkon, Dolomitokban, Provence-ben, a Cote d’azuron, az Isztrián, és még Montenegró partvidékén, valamint Izlandon.

[dfd_single_image image=”18204″]