Wanderlust. Vándorkedv, vándorvágy, Egy folyton csiklandó, nyughatatlan érzés, mely, ha egyszer felébred benned, csillapíthatatlanul cikázik, és ide-oda vonz a világban. Konvenciókon és megszokásokon magasan átlépkedve, átrendezve a teljes személyiséged és értékrended, örökös mehetnékkel, nyitottsággal és kíváncsisággal ruház fel, mint valami zabolátlan, jó démon, ami titokban megszállt az első utadon…

Ezeket a mondatokat 2015. Január 16-án vetettem az akkor meg üres blogra, mintegy ars poetica-képpen. Így indult a Wanderlust.hu: lírai hangnemben, tüzes közlési vággyal, hatalmas tervekkel. Jegyeztük a dátumokat: az első vendégposztunk megjelenése. Az első rádió interjúnk. Az első ezer olvasó. Az első előadásunk. Az első Lonely Planet úti könyvünk…

Nagy terveink voltak. Világgá akartunk menni. Akkora kalandot megélni, hogy az unokáink is tátott szájjal hallgatják majd a történeteinket. Egymásra találtunk ebben a kalandkeresésben, és közben igazi társakká váltunk. Egy dologban mindig egyet értettünk: utazásra gyűjtöttünk. És utaztunk. Mentünk, amerre csak bírtunk,  a félretett pénzünkből és a szívfájdítóan kevés éves szabadság keretünből.. A tartalékainkat folyton feléltük utazásra, mert nem tudtuk visszafogni…

“…csillapíthatatlanul cikázik, és ide-oda vonz a világban.”

A Nagy Világgámenés gondolata szüntelenül ott lebegett előttünk. Tudtuk, hogy ez így nem mehet sokáig: az adott szabadságkeret börtönében folyton elcsábultunk valami gyorsan ható drogra, a hosszabb távú tervek – világgámenés – rovására. Grúzia, Dolomitok, Izrael, Ausztria, spontán roadtripek. Izland…

Az elmúlt másfél év utazásai egytől-egyig fantasztikusak voltak. Az lehettem, aki lenni akartam: kalandor, vándor madár, és egy kicsit író is. Norbi adta a szárnyakat. Repültünk együtt is, külön is, és én írtam, inspiráltam, és megmutattam a világnak, hogy miért jó úton lenni… Vagy talán mégsem cselekedtünk helyesen? Az a sok utazás… Egyiket sem szabadott volna. Egyiket sem bánom… Ha sikerült volna megállnunk, már rég világgá lennénk, ahogyan eredetileg terveztük. De nem bírtunk nyugton maradni. Hajszolt, űzött a menetnék.

“mint valami zabolátlan, jó démon, ami titokban megszállt az első utadon…”

Izlandig. Ahol aztán megkaptunk mindent, amit akartunk. Életünk legnagyobb kalandját, szédítő élményeket, egyedüllétet, próbatételeket. És még többet. Esőt, ami alázatra tanított. Belém áztatta, hogy ha a természet azt mondja állj, akkor nincs más, meg kell állni. Életemben először, Izlandon megálltam. A legizgalmasabb fejezetek között akkor kellett kényszerszünetet tartani, amikor az időjárás úgy parancsolta, miközben az idő szaladt és én szenvedtem a mehetnéktől. Napokig gubbasztottam egyedül a sátramban a világ legszebb természeti díszletei között, várva az eső végét, és farkasszemet néztem a saját örökmozgó, elégedetlen, folyton élményekre éhes énemmel. Míg a sátor rejtekén sajnáltam magam, fekete sivatagokban és ködös hómezőkön meneteltem egyedül, sáros hegyoldalakról bukfenceztem lefelé, turisták és tehenek elől menekültem, a hátizsák súlya alatt egyre azt nyögtem, hogy mennyire jó dolgom van nekem… Otthon.

Mennyire jó nekem, hogy úgy lehetek ‘utazó blogger’, hogy közben biztonságban, jólétben élhetek, inspiráló emberek között. A blog révén igazi hősökkel találkoztam, akikkel azóta is együtt utazom, történeteiknek  a tényleges része lehetek. Milyen jó dolgom van, hogy utazgathatok szinte kedvemre, egy olyan társsal, akivel közös az értékrendünk, és aki akkor is támogat, ha néha külön utakra megyünk. Megértettem, hogy a tevékeny kalandvágy és kíváncsiság origója a támogatásból táplálkozó egészséges önbizalom. A társam és a közös otthon nélkül az utazgatás sokkal inkább hasonlítana űzött, bizonytalan keresgélésre. Először merült fel bennem a kijózanító kérdés: miért is akarom, hogy az út legyen az otthonom? Izlandon baktatva kinyílt a szemem, és a sok párhuzamos életút között megláttam egyet, ami az enyém.

Izlandon megtaláltam a válaszaimat. Csendet, alázatot, elfogadást tanultam és megértettem, milyen fontos számomra a közös értékrend alapján megteremtett biztonság, és a támogatás, amit a társamtól kapok. A szélsőségek között végre megtaláltam a középutat. Megláttam, hogy miképpen építhetjük fel magunknak a saját, szabad világunkat egy új helyen, ami a Kaland és az Otthon tökéletes ötvözete. Ide igyekeztem.

  • 2015. szeptember 15.: Megérkezem az izlandi utazásról és megfogadom, hogy hamarosan visszatérek.
  • 2016. szeptember 15.: A wanderlust.hu világgá megy – Izlandra – és megáll.